Kicsinyes gyanakvások betonból kiöntött számító erdejében érintetlen, folyamatosan titkolózó, sejtelmes, manipulatív kettőzöttség, melybe tán az sem igen bízik már meg, akinek a benső lelkét e mai hitvány Kor rendre megfertőzte, s alkuk tárgyává tette. Torz grimaszt vető arcokról le kellene vakarni végleg a közöny s tudatos fásultság masszív kátrányrétegeit, mert már alig maradtak páran, akik megértik a némán hagyott Morze-jeleket, akik cérnavékony mélységek felett sem hivalkodnak hetvenkedve, hogy táncolni is tudnak – de nem szükséges eloltani lelkük mélyén a megsemmisülés aprócska csodáit. Kirakatmozdulatok tökéletesre csiszolt pompája közben mintha mindenki szándékosan elfeledné, hogy ember volt valamikor, s nem hivalkodó celeb, partikirálynős díva. Nem izzadó zsonglőrökre volna mostan égető szükség, se cirkuszi mutatványosokra, akik zsigerileg megtartanák e süppedő Világot – de kimunkált emberfőket feddhetetlennek tűnő arckifejezésekkel. Elkerített perifériákon át még becsülettel megmutatni, hogy másként is lenne jog boldogulva érvényesülni. Kimért élvezeteket szükséges kuporgatni már az eleve magányra ítélt dáridós lakomán, hogy jusson is, meg maradjon is.Tovább olvasom…
Nem tudták már arcát lecsendesíteni; vigasztalni kellett volna – meglehet –, őszinte-igazán, míg csak eltart a halandó létezés, szemeiben megriadt földrészeket dédelgetett krokodilszemű sírás. Sokan jöttek: rokon, jóbarát, szomszéd, s csak nézni bírtak, akár a birka, hogy miért történt, ami megtörtént. Oldódás-kötődés közepette a végső azonosulásban egyik sem mert kezességet vállalni; tükörkép s benső ellenfél sosem lehetett egyenrangú árnyalt lélekmélységekben. A sebezhető védtelenség tán sosem volt eszköz, sokkal inkább a benső psziché kiváltsága arra, hogy megválogassa, kivel áll szóba megszelídített akarattal, kivert állatként kuporogva jött, akár az árnyék az ember zsigeri sejtjeivel a tudatos félelem, vagonszám vitték az emberi élet felett a tiszavirág-életű karrierek szent ígéreteit, a boldogulások titkos mikéntjét, melyről az átlag szükségképp rendre megfeledkezett, hiszen szándékosan sem avatták be.Tovább olvasom…
Sokszor nevetséges az ember már önmaga előtt is; mikor tárgyak, összefüggések,Tovább olvasom…
Mi van nyáj? Bégettek? egy ütemre lépkedtek?Tovább olvasom…
Agytekervények labirintusából mintha egyszerre eltűnt, megszűnt volna az összes maradék érzelmi csecsebecse;Tovább olvasom…
Egyre inkább bedarálódunk a vélt, megtűrt Jelenbe; kapaszkodnánk élhető tunya-közönyökbe,Tovább olvasom…
Mi vagyunk a többség! ÉBRESZTŐ KISEBBSÉG!Tovább olvasom…
Az emberre egyre szűkebb kabátként feszül rá az érvényesülési vágy; az exhibicionista, felszínes mozgolódás,Tovább olvasom…