Van egy ország! Van egy ország, mi önön magával határos. Határai mégis körbeölelik az egész földet! Bárhová mész, bárhová vet a sors szele, ha a szélre bízod a magyar szót, bizonyos, hogy magyar ajak válaszol reá!
Van egy ország! Van egy ország, mi az egész világot magához öleli! Mi mindenkit teljes szívéből szeret. Mégis gyűlöli! Igen. Nagyon tud gyűlölni. Nagyon, de nagyon tud! Ugyanakkor befogadja a gyűlöletből érkező idegen anyaméhet! Ami, ha aztán megfogan, már nem lesz soha többé idegen! Már nem gyűlölt! Már nem ellenség. Hanem a mienk! És ami a mienk, azért tűzbe megyünk!
Van egy ország. Van egy ország, mit vastag láncokkal béklyóba vertek, mégis jogot formál a létezésre, és láncait fegyverként használja rabtartói ellen! Melynek lakói tűrik a saját rabszolgaságukat, ámde …

A reggel már nem keresett semmit. A fény határozottabban érkezett, mintha emlékezne az előző napokra. Nem állt meg, nem habozott, csak végigment a szobán, és elfoglalta a helyét.
Az utcán a város folytatta önmagát. A házak ugyanott álltak, de a közöttük lévő tér más lett. A levegőben volt valami könnyedség, mintha a tegnap elengedett volna valamit.
Délután az idő nem lassult, mégis tágasabb lett. A percek nem torlódtak, hanem elfértek egymás mellett. A gondolatok nem maradtak meg, hanem továbbmentek.
Este a fény nem búcsúzott el, csak átalakult. Az ablakok mögött meleg derengés maradt, az utcák pedig csendben vették át a helyét.
Nem maradt kérdés.
Csak az a halk érzés, hogy minden folytatódik.

– Ha nem tudja igazolni magát, be kell vinnünk – mondta a magasabbik. – Aztán majd meglátjuk, mi lesz magával.
A Nyíregyházi Kapitányság egyik emeleti irodájába vezették. Az asztal mögött zömök, mérges arcú, harmincas férfi ült. Tóth hadnagyként mutatkozott be. A kihallgatást félbeszakította a telefon.
– Tóth – szólt bele a rendőr. – Értettem. Máris indulok.
Az ajtóból visszaszólt.
– Maradjon itt, nemsokára folytatjuk.
Az öregember egy darabig üldögélt, majd felvette hátizsákját, és kisomfordált a folyosóra. A kijáratnál a kapus épp egy nagyobb csoporttal volt elfoglalva, kisurrant mellettük az utcára. Szaporán szedte lábait, hátra-hátra pillantva, üldözi-e valaki.
Délután öt órakor ugyanott állt, ahol három órával korábban. A forgalom már csitult. Tűzpiros, kétüléses sportkocsi …

Néha olyan érzése van az embernek, mintha a többi ember szándékosan már-már előre provokálná az adott jelent azzal, hogy egyszerűen és megrögzött könnyelműséggel kiprovokálja a saját magánéletét! Hiszen láthatjuk, naponta hallhatjuk, és mégsem tudunk eléggé hinni a fülünknek, hogy az ún. híresebb vagy ismertebb emberek mennyire előzékeny és ugyanakkor szinte már feltűnő exhibicionistasággal mutogatják kis családi fészküket, és a hosszú, kitartó évek összehozott tárgyiasult gyümölcseit. Szinte már kedvünk lenne néhanapján a saját hajunkat tépdesni, vagy legalábbis fejünket illedelmesen és minden kockázattól mentesen a falba verni, mert a zöld szemű kis szörnyeteg – a tudatos féltékenység –, hogy másnak jobban megy, és akkor nekem meg miért nem sikeredik semmi, megfertőzi, majdhogynem …

Meglepő módon a polgári esküvőre kevesebben érkeztek, mint a már hagyományossá vált templomi keretek között megtartott, ünnepi szertartásra. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az Úr színe előtt való igazságtétel fontosabb, mint az egyszerű emberek nyelvén közölt és elmondott igazmondás.

A házasságkötő teremben az ifjú fiatalasszony már szépen – ahogy illő, és ahogy kell –, hófehér ruhában, elegáns fehér színű ujjvédővel és tiarás fejékkel volt földíszítve, míg a másik teremben az újdonsült vőlegény egy jelentősen kikoptatott, zöld színű zokniban próbálta átvészelni a rá várakozó megpróbáltatásokat; ha egyáltalán lehetett ezt így nevezni, mert kifogástalannak tűnő vajas, mályvaszínes öltönyéhez éppenséggel csöppet sem passzolt a zöldes színű és velejéig elkoptatott zokni. Az ismerősök és az …

Volt egyszer egy bernáthegyi, akit Macinak hívtak. Maci komoly gonddal küzdött, ugyanis valahányszor megpróbált elaludni, mindig felébredt a saját horkolására. Kipróbált már mindent: esti kakaó, alvás lámpafénnyel, háton fekvés, de semmi nem segített rajta. Egyik este éppen ágyában feküdt, amikor egy álommanó jelent meg a takaróján. Maci kutyus meglepetten nézte a kicsi lényt, aki kedvesen megszólalt:
– Hallottam, hogy nehezen tudsz aludni, ezért adok neked valamit. Ezek füldugók, nem fogod olyan hangosan hallani a horkolásodat!
– Köszönöm szépen – vakkantotta hálásan Maci.
Az álommanó eltűnt, Maci pedig betette füleibe a két kis füldugót, és nyomban álomba merült. Azóta nem kel fel már a saját horkolására.

Volt egyszer egy kő egy ösvény szélén.
Nem volt különleges, nem volt feltűnő.
Csak ott volt, ahol mindig.
Az emberek léptek felette, mellette, körülötte.
A kő nem sietett sehova.
Egy napon valaki megállt előtte.
Nem akarta arrébb tenni.
Nem akarta megváltoztatni.
Csak ránézett.
A kő csendes volt.
Nem kért figyelmet, nem adott választ.
Az ember leült mellé.
A világ ugyanúgy ment tovább.
A szél ugyanúgy fújt.
De ott, azon a kis helyen,
mintha minden lelassult volna.
Az ember nem gondolt semmi nagyra.
Csak ott volt.
Amikor felállt, a kő ugyanott maradt.
De már nem ugyanúgy látta.
Mert néha nem az változik, amit nézünk –
hanem az, aki nézi.
És ez elég volt arra a napra.

Élt egyszer egy majdnem kerek erdőben egy majdnem kerek kis szalakóta család. Hogy kik is azok a szalakóták, hát nem tudjátok? Sokáig én sem tudtam, de nemrég felhívták magukra a figyelmet, amikor kertünkben játszadoztak. Szép színes tollazatuk és kedves csivitelésük magával ragadott. Népies nevükön kékcsókának is nevezik őket. Általában párban élnek az alföldi Kiskunságon. Olyan kevesen vannak már, hogy az ornitológusok – tudjátok, akik a madarak tanulmányozásával foglalkoznak – meggyűrűzik őket, hogy megfigyelhessék mozgásukat.

Tavasszal, amikor már zöldül az erdő, újból életre kel a természet is. Visszatérnek hozzánk a meleg Afrikából költöző madaraink, ahol a telet töltötték. Az idei tavaszon is a kellemes hőmérséklet beköszöntével érkeztek meg országunkba, ahol hűs árnyékkal várta …