Edward karikákban fújta a füstöt. Mélyeket szívott a szivaron, egyedül a dohány jelentett neki viszonylagos megnyugvást. Az órájára pillantott, még negyedóra volt a kezdésig. Az asztalán lévő üvegpoharat félig töltötte whiskyvel, amit 3-4 kortyban gyorsan megivott. Enyhe tompaságot érzett a fejében.

Elnyomta a szivart, kisétált az öltözőből, és a folyosóról a bálterembe pillantott. Már alig volt üres szék, a bejáraton özönlöttek az emberek. Öltönyös úriemberek, kisminkelt, divatos kosztümökbe öltözött, ékszerektől és sminktől pompázó nők sétáltak be az ajtókon. Csak a leggazdagabb emberek engedhették meg maguknak a drága belépőjegyet.

Visszament az öltözőbe. A tükörbe nézett, őszülő, fekete haján simított. Enyhén ráncosodó arcára pillantva ismét megállapította: jóval többnek néz ki …

Péntek délután Emma hamarabb érkezett haza a szokásosnál. Úgy gondolta, egy kád meleg vízben piheni ki a hét fáradalmait. Alig hogy ellazultak az izmai, pillái is meggyengültek, hatalmas csattanásra riadt fel. Úgy érezte, szinte megmozdulnak körötte a falak. Azonnal kiugrott a vízből, és az ablakhoz szaladt. A kerítésre felfüggeszkedve egy autót látott meg váratlanul. Az oszlopot is áttörve landolt a deszkák tetején. Vezetője nem tudta bevenni a kanyart, és bevágódott a járdára. Kint már hangos jajveszékelés támadt, mire magára tudott kapni néhány ruhadarabot. Szerencsére személyi sérülés nem történt, a nő pedig még időben el tudta zárni az ömlő gáz csapját.

Mindig is kicsapongó életet éltem. Csak a jelennel foglalkoztam, és habzsoltam az emberi örömöket. Erre a hétvégére is hasonló terveim voltak.
Három barátommal indultunk neki az éjszakának, ahol egy kicsi szórakozóhely volt a célunk. Az alapozáson túl is estünk, már korábban szerény kis hajlékomban, így enyhén mámorral fűtve vártuk, hogy vajon mit is tartogat számunkra a mai este. Abban a pillanatban, hogy beléptünk, megcsapott az emberi izzadtság, alkoholos lehelet és az olcsó parfümök démoni hármasának gyermekeként született szokásos büdös, de bulira hívó levegő. A lepukkant hangfalakból valami gyenge zenei átdolgozás szólt, aminek hatására a testek egymásnak simultak. Ironikus, hogy az ilyen helyeken mennyi jobb esetben visszafogott erotikának lehetünk szem- és fültanúi. …

A reggel nem volt új, mégis másként érkezett. A fény nem keresett helyet, tudta, hová tartozik. Végigsiklott a tárgyakon, mintha emlékezne rájuk.
Az utcán a város nem kezdődött el, csak folytatódott. A lépések ritmusa ismerős volt, de könnyebb. A levegő nem tartotta meg a tegnapot, mégis volt benne valami belőle.
Délután az idő nem hagyott nyomot. Nem sietett, nem állt meg. Egyszerűen csak jelen volt, mint minden más.
Este a fény nem tűnt el, csak csendesebb lett. Az árnyékok nem vették át a helyét, inkább együtt maradtak vele.
Nem volt eleje és vége.
Csak egy halk, folytatódó jelen.

Az emberek nagy általánosságban – hacsak nem szeretnének tanúskodó kísérleti alanyai lenni –, szervezetüket rászoktatták a fokozatosan barnulás technikájára, ami nemes egyszerűséggel annyit tesz, hogy szervezet bőrrétegét fokozatosan tesszük ki a káros napsugarak kellemes és fotoszintetizáló hatásainak, és vélhetően abban bízunk teljes tapasztalatunk minél előrelátóbb szakértelmében, amit így megcselekedtünk, azt később kiküszöbölhetjük, egyszóval kizárt dolog, hogy a leégés káros és egyáltalán nem kellemes veszélye fenyegetne sugártámadásaival minket, mint száműzöttségre ítéltetett menekülőket.

Sajnos azonban vannak olyan érzékeny bőrű emberek, akik direkt nem mernek a nap támadásával szembenézni – még annak ellenére sem –, hogy törékeny hattyúfehér bőrüket a legmagasabb oktánszámú …

Az erdő melletti tisztáson élt három süni, két nyúl és egy róka. A sünik élték csendes kis életüket. Nyáron a hátukon lévő tüskéiken hordták haza a télire való eleséget. A nyulak nem voltak ilyen csendesek és gyűjtögetőek sem. Egész nap csak futkároztak, és elcsenték a sárgarépát a kertekből. A téli ennivaló begyűjtésére viszont nem gondoltak. A róka életvitele hasonlított a nyuszikéhoz, ő a tyúkokat szerette ellopni az emberektől.

Egy napon összetalálkozott a tisztáson ez a háromféle állat, és beszélgetésbe elegyedett. Versenyre hívták ki egymást, hogy eldöntsék, melyikük az ügyesebb. A győztes jutalma egy kétszemélyes erdei wellnesshétvége lesz. Bagoly Béni lett a verseny bírója. A verseny három részből állt. Az első forduló feladata: ki tud több erdei szamócát gyűjteni 10 perc …

A falu szélén egy nagy mező terült el. A távolban látszottak a zöldellő, rügyező vagy már virágba borult fák. A mezőn orgonafák és bokrok nyíltak. Sötétlila, fehér és rózsaszín. Egy volt, amely pici virágos, fakó lilán virított. A sétáló, túrázó emberek a többit csodálták, illatozták, a fakót elkerülve. A többi orgona kicsúfolta halvány színe, apró kis virágai miatt.

– Nézzétek, milyen satnya – szólt az egyik.
– Biztos beteg – mondta a másik.

A madarak is inkább a többi fát és bokrot látogatták.

– Gyérek az ágai – csiviteltek kórusban a verebek.
– Vékony a törzse, ebbe még kopogtatnivaló se terem – panaszkodott a harkály.
– Nem bírna el – közölte a gerle.
– Nem olyan szép, mint a többi – értettek egyet a cinkék az erdei pintyekkel.

Szegény orgona nagyon elszomorodott. Ágai …

Volt egyszer egy bernáthegyi, akit Macinak hívtak. Maci komoly gonddal küzdött, ugyanis valahányszor megpróbált elaludni, mindig felébredt a saját horkolására. Kipróbált már mindent: esti kakaó, alvás lámpafénnyel, háton fekvés, de semmi nem segített rajta. Egyik este éppen ágyában feküdt, amikor egy álommanó jelent meg a takaróján. Maci kutyus meglepetten nézte a kicsi lényt, aki kedvesen megszólalt:
– Hallottam, hogy nehezen tudsz aludni, ezért adok neked valamit. Ezek füldugók, nem fogod olyan hangosan hallani a horkolásodat!
– Köszönöm szépen – vakkantotta hálásan Maci.
Az álommanó eltűnt, Maci pedig betette füleibe a két kis füldugót, és nyomban álomba merült. Azóta nem kel fel már a saját horkolására.

Volt egyszer egy kő egy ösvény szélén.
Nem volt különleges, nem volt feltűnő.
Csak ott volt, ahol mindig.
Az emberek léptek felette, mellette, körülötte.
A kő nem sietett sehova.
Egy napon valaki megállt előtte.
Nem akarta arrébb tenni.
Nem akarta megváltoztatni.
Csak ránézett.
A kő csendes volt.
Nem kért figyelmet, nem adott választ.
Az ember leült mellé.
A világ ugyanúgy ment tovább.
A szél ugyanúgy fújt.
De ott, azon a kis helyen,
mintha minden lelassult volna.
Az ember nem gondolt semmi nagyra.
Csak ott volt.
Amikor felállt, a kő ugyanott maradt.
De már nem ugyanúgy látta.
Mert néha nem az változik, amit nézünk –
hanem az, aki nézi.
És ez elég volt arra a napra.