Válaszút 2.rész

Violában egyre nőtt a nyomás, a bűntudat és a boldogtalanság. Menyasszonyi ruha próbájának végső simításainál a tükörbe nézve hullani kezdtek keservesen a könnyei. Hajni és Vivi izgatottan összenéztek. Az édesanyjuk nagyot sóhajtott, miközben az orrnyergét kezdte masszírozni ujjaival. Vivi odament testvéréhez, és átölelte őt. Nem szólt semmit, a csend többet mondott bármilyen mondatnál vagy vigasznál.

Miután végeztek, hazafelé Viola a város hatalmas épületeit, üzleteit nézte. Gondolataiba merengett, míg a némaságot édesanyja törte meg.

– Remélem, hogy esküvőd napjára megnyugszol, Viola! A magad nyugalma érdekében felejtsd el Vendelt, ő már a múlt…

Viola könnyes szemekkel édesanyja felé nézett.

– Anya…

Az édesanyja fújtatott egyet.

– Gondolj bele, hogy idáig milyen csodás életed volt, és igazán szeretted Marcit. A Vendel iránt táplált érzéseid csupán fellángolás, esetleg vágy iránta, hogy elérhetetlen, de semmi több. Mi a biztosíték arra, hogy vele boldog lennél, hogy neki is komolyak lennének veled a szándékai, lányom?!

– Megbánta, hogy Hollandiába költözött. Emlékezz vissza, milyen sokáig keseregtem utána.

– Igen, mert első szerelmed volt, a felnőtté válás küszöbén jobban megviselt a szakítás. Sok év eltelt, hogy nem gondoltál rá, akkor ne négy hónap miatt rúgj fel mindent, amelyet több évig építettek közösen – szólt bölcsen.

– Én azt mondtam neki, hogy a szíve szerint döntsön – mondta Vivi. – Egy életen át senki sem várhatja el tőle, hogy boldogtalan legyen!

– Vivi, kérlek, ne szítsd tovább nővéredben a kétely tüzét, így is megviseli a helyzet. Szeretném, ha reálisan döntene, és erről nem nyitok vitát! – teremtette le kisebbik lányát a nő.

Amikor hazaértek, Viola ivott egy kávét édesanyjuknál, majd hazasétált, mert pár utcányira élt családjától. Otthon Marci várta őt virágcsokorral és bonbonnal. Viola a könnyeivel küszködve ölelte magához a vőlegényét. Arra az elhatározásra jutott, hogy a hétvégén elutaznak a hegyekbe kikapcsolódni, hogy kettesben legyenek. Próbált érzésein úrrá lenni, de gondolatai Vendel körül forogtak: róla álmodott, hallotta a hangját és érezte az illatát.

Az utazás estéjén csörgött a telefon, Vendel hívta őt. Kinyomta a hívást, de óránként újra kereste. Viola kiment az erdei faház elé, és visszahívta Vendelt.

– Szia, Viola! Hiányoztál, és hallani akartam a hangod… – köszöntötte a férfi.

Viola szíve hevesen vert, mélyeket lélegzett, a hangja megremegett.

– Szia, Vendel! Figyelj… nem vagyok a városban… elutaztam Marcival a hétvégére. Kérlek, ne keress, se most, se máskor…

– Én ezt nem értem… azt mondtad, hogy újra érzéseid lettek irántam, ahogyan nekem is te irántad!

– Az csak egy fellángolás volt, a múlt emléke, mert amikor kiköltöztél a családoddal Hollandiába, úgy éreztem, hogy egy lezáratlan fejezetünk maradt, és nagy maradt utánad az űr. Nagyon sok idő eltelt azóta… Mind a ketten változtunk, és már nem azok vagyunk, akik akkor… – folytatta. – Menyasszony vagyok, és három hét múlva férjhez megyek, így kérlek, felejts el, és ne keress…

– Viola… Biztos ezt akarod? – kérdezte lemondóan a férfi.

– Igen… Hűséggel tartozom Marci felé… Köztünk nem lehet és nem is lesz semmi. Találd meg a boldogságod, szívből kívánom! Kérlek, tartsd tiszteletben a kérésemet, és se a közösségi hálón, se telefonon ne keress… Így lesz a legjobb mindenkinek! – zárta rövidre. – Mennem kell, vigyázz magadra!

– Rendben, Viola, szívből kívánom, hogy legyél nagyon boldog! Tiszteletben tartom a kérésed, és nem foglak keresni! Szia!

– Szia! – Vendel letette a hívást.

Viola ott állt az erdő csendjében, a könnyeivel küszködve, zakatoló szívvel. Gondolatai kavarogtak. A február végi szél felkavarta a havas talajon pihenő elszáradt leveleket, a fák ágai kopáran hajladoztak. Viola döntését a szél magával vitte. Úgy döntött, ahogy családja elvárta volna tőle, de szíve nem lelt nyugalomra.