Borka

Az udvar mindig ugyanazzal a mozdulattal ébredt.
Először a kút melletti fém vödör csillant meg halványan, mintha egy alvó szemhéj alól kikukucskálna a fény. Aztán a kerítés lécei között átszivárgott a reggel: csíkokban, óvatosan, hogy finoman ébressze fel a csendet. Megindultak a hangok is: a galambok tompa topogása a tetőn, egy távoli kutya ugatása, és az a nagyon finom nesz, ahogy a fűszálak visszarendeződnek az éjszaka után.
Borka mindezt jól ismerte.

Túlságosan is.

Hisz ott állt az udvar közepén egyedüli bokorként, épp ott, ahol még nem lóg be a konyhaablak elé, és a kerítéshez sem túl közel, hogy a szomszéd ne mondhassa rá: „Már megint átnőtt.” Borka pontosan olyan volt, mint amit elképzelünk, ha meghalljuk azt, hogy „bokor”: sűrű, rendezett, kicsit szétterülő, alul árnyékos, felül napfényes. A levelei apró, zöld tenyerek voltak, amelyek mindig ugyanazt a kicsi világot tapogatták.

Az udvart.

Az udvart, ahol nyáron a gyerekek ugráltak, ahol télen a hó olyan tiszta volt, hogy a bokor meg merte nézni benne a világot, ősszel pedig avar gyűlt a tövében, mint valami meleg takaró. Az udvart, ahol a nap mindig ugyanott fordult, mint egy jól begyakorolt tánc.
És Borka szerette ezt a világot.
Valóban szerette.
Mégis, ahogy teltek az évek, és a bokor gyökerei egyre magabiztosabban kapaszkodtak a földbe, egy új érzés is megtelepedett benne. Egy olyan, amitől nem tudott a jelenben lenni. Hol a múlt ölelte magához, hol a jövő suttogott neki.
Ugyanis Borka irigykedett. De messze volt attól a maró érzéstől, ahogy az emberek szoktak, hogy „miért neki jutott?”, „miért nem nekem?”, „miért ilyen az élet?”…
Az ő irigysége csendes volt, tiszta, kíváncsi, vágyódásba hajló. Olyasmi, mint amikor egy gyermek a tó tükrébe hajol, és szeretné tudni, mit rejt a víz.

Borka a bükkfát irigyelte.
A fát, amely az udvar sarkában állt. S innen nyújtózkodott bele a napfénybe, és segítette tovább az arra járó szellőt.
A fa törzse vastag volt, a koronája magas, és a levelei híreket suttogtak egymásnak. Távoli híreket. Mert ő persze messzire látott.
Nem csak az udvart. Nem csak a házat. Nem csak a kerítést. Ő látta a poros utat, ahol a biciklik csilingelve suhantak. Látta a rétet is a domb túloldalán, ahol tavasszal sárga és fehér foltok virítottak, mint ezer apró lámpás. Látta az erdő szélét, és ha nagyon tiszta volt a levegő, látta a templom tornyát is a távolban, ahogy a harang időnként mozdul egyet a hangjával.
A bokor mindezt csak elképzelni tudta.
És az elképzelés – bármennyire is legyen szép – néha mégiscsak olyan, mint egy kabát, ami nem megfelelő méretű: hiába melegít, valahol mindig szorít.

Egy este, amikor a nap már elbújt a házak mögé, és az udvarra olyan béke ült, mint egy puha selyemkendő, Borka halkan megszólította a fát.
– Kérlek, mesélj! Mit látsz ott fentről?
– Ma a réten nyílik valami. Kék is van benne, meg fehér. És a dombon túl a szél úgy fut, mintha sietne valakihez.
A bokor hallgatott. A szavai belül melegítették, mint a teában oldódó méz.
– Mindig látsz valami újat?
A fa elgondolkodott. Majd a kérgén végigfutott egy árnyék, ahogy a hold fénye megváltozott.
– Mindig. – mondta végül. – A világ nem tud nem történni.
Borka ezt sokáig ízlelgette.
– „A világ nem tud nem történni.”
Az udvar is történik, persze…
Csak az udvar történései olyanok voltak, mint a jól ismert dallamok: szépek, de előre tudod a következő hangot.
A bükk megérezte Borka rezgését.
– Te is csodát látsz – mondta halkan. – Csak másfélét.
– Én? – a bokor megremegett a saját leveleiben. – Én csak azt látom, ki jön be a kapun, ki megy ki. Hogy a tyúkok hol kapirgálnak. Hogy az eső után hol marad sár.
A bükk levelei megcsillantak.
– És érzed, ki bújik meg a tövedben, amikor hideg van. Azt is látod, ki talál itt otthont.
A bokor elcsendesedett. De a vágy nem ment el. Ott volt, mint egy zsebben lapuló különleges kavics.

És aznap éjjel történt valami.
Az udvar ugyanúgy aludt, a ház ugyanúgy szuszogott, a csillagok ugyanúgy ragyogtak. És Borka tövéhez ugyanaz a süncsalád érkezett.
Ők minden tél előtt itt kerestek menedéket, mert a bokor sűrű ágai között nem járt olyan könnyen a szél, és a föld is melegebb volt a gyökerei körül. Borka ismerte őket: az anyasünt, aki mindig óvatosan lépdelt, mintha a világ tele lenne törékeny dolgokkal, az apasünt, aki egyszer nekiment a vödörnek, és aztán úgy tett, mintha direkt csinálta volna, és a három kicsit, akik mindent egyszerre akartak, a levelet is, a bogarat is, az életet is.
Most azonban nem aludni jöttek.
A legkisebb süni megállt a bokor tövénél, és mintha valami szertartást végezne, a tüskéit kissé megemelte. Aztán a földhöz hajolt, és suttogott.

Borka nem értette a sünök nyelvét. De a suttogásban volt valami melegség, ami nem szavakból állt, hanem abból, hogy valaki nagyon akar valamit, tisztán, magáért és mégis ártatlanul.
Borka gyökerei körül megmozdult a talaj.
Mint amikor hosszú ülés után megmozgatod a lábad, és rájössz: van izmod, csak egy időre elfelejtetted.

A bokor levelei fölött a levegő egy pillanatra sűrűbb lett. Az éjszaka rá figyelt. A csillagok nem mozdultak, mégis közelebb hajoltak.
És… Borka nőni kezdett.

Először csak egy kicsit. Az ágai, amelyek eddig szélesen terültek, elkezdtek felfelé törekedni.
A bokor megijedt.
Talán túl nagyot álmodott.
De a gyökerek mélyebbre nyúltak, mint valaha. Törzse lett. Erős, vastag. A levelek magasabbra kerültek. És miközben a teste átrendezte magát, Borka arra gondolt, hogy egy régi ház is ezt érezheti, amelyben falakat bontanak, hogy több fény járja át.

Mire hajnalodott, Borka fa lett.És akkor eljött az a nap, amikor túl sok lett a fájdalom.
A távoli erdőben nagyobb vágás kezdődött. A hangok többfelől jöttek, és már nem csak egy fa sóhajtott. A levegőben por volt, és valami furcsa, friss szag: a vágott fa szaga, ami egyszerre élet és halál.
Borka olyan erősen megremegett, hogy még az udvarban is észrevették.

– Nézd, mintha félne – mondta Zia.
– Nincs is mitől félnie – felelte az anya, de a hangjában volt valami bizonytalanság.

Borka belül azonban nem a saját félelmét érezte. Hanem azt a közös, nagy fájdalmat, amit a fák tudnak.
Este, amikor az udvar elcsendesedett, Borka megszólította a bükkfát.

– Én ezt nem bírom – mondta.

A bükk nem lepődött meg.

– Tudom.

– Én azt hittem, a látás csak öröm. Azt hittem, a messzeség csak virágok, meg szél, meg kék ég. De én… én látom, hogyan törik el a világ. És nem tudok semmit se tenni.

A bükk levelei óvatos simogató mozdulatokat tettek.

– A látás nem mindig hatalom – mondta. – Néha csak tanú.

Borka szinte belehasított a mondatba:

– Akkor minek? Minek ilyen nagyra nőni, ha csak nézni lehet, ahogy bántják egymást?

A bükk csendben maradt. Aztán lassan így szólt:

– Mert néha az is valami, hogy valaki látja. És nem felejti el.

Borka lehajtotta volna a fejét, ha lett volna feje. De csak a levelei lógtak kicsit nehezebben.
És ekkor eszébe jutott valami.

A süncsalád.

Az a meleg, ismerős, csendes jelenlét, amely minden télen a tövében aludt. Az a három kicsi, akik a levelek alatt tanulták meg, hogy a világ nem csak nagy, hanem puha is lehet.
És hirtelen rájött, hogy mióta fa lett, a töve megváltozott. A föld keményebb lett, az árnyék másképp hatott. A sünök ugyan próbáltak oda bújni, de már nem volt ugyanaz.

A szíve összefacsarodott.

Nem csak a távoli dolgok miatt.

Hanem a saját udvara miatt is.
A nyugalom miatt, amit eddig természetesnek vett. A „kicsi világ” miatt, amit eddig kevésnek érzett.

– Vissza akarok menni – mondta halkan.

– Hova? – kérdezte a bükkfa, bár sejtette.

– Bokorrá – suttogta Borka. – Oda, ahol szükség van rám. Ahol otthon vagyok. Ahol a sünök tudnak aludni. Ahol nem látom… mindezt.

A bükk hallgatott.

– Nem vagyok gyáva – tette hozzá gyorsan Borka, hogy védekezzen. – Csak… a szemem túl nagy lett. És a szívem nem bírja.

A bükkfa lassan bólintott a leveleivel.

– Aki visszatalál a helyéhez, az nem gyáva – mondta.

Borka megkönnyebbült ettől a mondattól.

De hogyan lehet visszaváltozni?

A varázslat nem jön parancsra. Olyasmi, mint a tavasz: akkor érkezik, amikor ideje van. Aznap éjjel azonban megint eljött a süncsalád.
Az anyasün óvatosan szaglászott a fa tövénél, mintha keresne valamit, ami hiányzik. Az apasün körbejárta a törzset, s közben olyasmit mondhatott, hogy „Szép vagy, csak… nem tudom, hol van a mi zugunk.”
A legkisebb süni megállt ugyanott, ahol akkor suttogott, amikor a bokor fává lett.
És most újra a föld felé hajolt a kis tűskés.

S a gyökereiben érezte a régi emléket: a bokor sűrűségét, a levelek közti védelmet, azt a különös, kicsi univerzumot, ahol a tél nem tud olyan könnyen bejutni.
Majd halkan megszólalt a föld felé. Úgy, ahogy a növények beszélgetnek.

„Vissza. Kérlek.”

A föld megmozdult. A gyökerek elengedtek valamit, ami eddig felfelé húzta a törzset. Az ágak, amelyek magasra törekedtek, lassan lejjebb hajoltak. A törzs finomabb lett, vékonyodott.
Borka úgy érezte magát, mint amikor az ember leveszi a cipőt egy hosszú nap után: a szabadság árad szét benne.

És mire hajnalodott, újra bokor volt.

Az emberek megint csak Zia miatt vették észre.
– Anya… – suttogta, és a hangjában most nem öröm volt, hanem csodálkozás. – A fa… megint bokor.
Az anya odanézett. A kávéja kihűlt a kezében.

A bokor – aki tegnap még fa volt – most halkan megkönnyebbült. A sünök máris bemásztak a tövébe, mintha sosem történt volna semmi. A levelek között újra ott volt a régi, puha sötét.

Este a bokor megszólította a bükkfát.
– Ne haragudj – mondta, mert valamiért úgy érezte, bocsánatot kell kérnie.
A bükk levelei megcsörrentek.
– Miért? – kérdezte.
– Mert azt hittem, a te életed jobb. Mert azt hittem, a magasabb több. És közben… közben érzed a világ fájdalmát is, nem csak a szépségét.
A fa hosszú ideig hallgatott. Aztán így szólt:
– Én pedig néha irigylem a te békédet. A te kicsi biztos helyedet. A sünöket. A közelséget.

A bokor elmosolyodott volna, ha a bokrok tudnának úgy mosolyogni. Helyette a levelei lágyabban rezdültek.

Borka a sünökkel együtt várta a tavaszt.
A fa pedig csak állt, nézte a messzeséget, és néha olyan csendesen sóhajtott, hogy senki nem hallotta, csak a szél.

Teltek a hetek. A tél lassan elment.
A hó elolvadt, és a föld illata feljött a felszínre: nedves, barna, új. És ahogy a kisgyerek élvezi, hogy tovább maradhat fent, a Nap is egyre mosolygósabb lett az ajándék időtől.

A tavasz belesimult a világba, s a bükkfa mély lélegzetet vett.
A bokor észrevette.
– Minek örülsz? – kérdezte.
A fa levelei megcsillantak a fényben.
– Annak, amit látok – mondta halkan.
– Mit látsz? – kérdezte a bokor.
– A réten nyílnak a virágok – mondta a fa. – De nem ezért mosolygok.
A bokor összehúzta a leveleit, mintha közelebb akarna hajolni.
– Akkor miért?

A fa lassan felelt, és a hangja olyan volt, mint amikor a harang egyszerre tud bánatos és szép lenni:
– Mert láttam, hogy tegnap valaki ültetett egy facsemetét ott, ahol kivágtak.
– Mert láttam, hogy egy fiú megállt, és visszatett a földről egy fészket, amit a szél leejtett.
– És mert láttam… hogy az a fiú és az a lány, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást, ma kézen fogva sétálnak. Mintha hinnének benne, hogy érdemes.

A bokor elcsendesedett.
A fa folytatta, nagyon halkan:
– A világ törik, igen. De néha valaki összetartja. És nekem… nekem jó látni, hogy még van, aki összetartja.

A bokor levelei lassan megmozdultak.
– Akkor… jó, hogy te látsz.

A bükk csak állt, ahogy a tavasz cirógatta a koronáját.
Aztán, mintha a világ egy pillanatra tényleg jobb hely lett volna, így szólt:
– És jó, hogy te otthon vagy.

És az udvar, amely mindig ugyanazzal a mozdulattal ébredt, azon a reggelen egy kicsit másképp nyitotta ki a szemét.