A fény küszöbén

A függöny nem mozdult meg, csak megborzongott. A hajnali szél, ez a hívatlan, de szívesen látott vendég, óvatosan fellebbentette a csipkét, utat engedve az első aranyló pászmának. A fény nem rontott be a szobába; inkább csak lábujjhegyen osonva végigsimította a padlót, aztán felkapaszkodott az ágy szélére.
Emlékszem egy ilyen reggelre Toszkánában. A hangsúly a csend volt. Az a fajta csend, amit a teljes megelégedettség szül. Akkor, abban a félálomban, a takaró alatt kuporogva éreztem először, hogy nincs szükségem tervekre, határidőnaplókra vagy célokra. Csak a fényre volt szükségem, ahogy táncolt a porszemekkel.
Vajon kivel osztanám meg? Senkivel. Vannak pillanatok, amelyek szépsége éppen abban rejlik, hogy magyarázat nélkül teljesek. Csak feküdni a fényben, hagyni, hogy a nap átmelegítse a bőrt, és elhinni, hogy ez a nap egészen mást hoz majd, mint az eddigiek.