Elveszett napló

A folyosó mindig túl hangos volt
a szünetben, mégis volt köztük egy csend, ami senki máshoz nem tartozott. A zaj átsiklott rajtuk, mintha víz lenne a kövön. Csak nézték egymást. Hosszan. Úgy, ahogy csak azok néznek, akik már rég kimondták egymásnak mindazt, amit hangosan nem mernek.
A tekintete mindig egy pillanattal tovább időzött rajtam. Provokáltunk. Apró félmosolyokkal, felhúzott szemöldökkel, egy-egy elkapott pillantással, amitől a gyomrom összeugrott. Nem érintett meg, mégis ott volt a bőrömön a jelenléte. Mintha a levegő is melegebb lett volna körülötte.
Nem pislogtunk. Mintha kihívás lenne: ki bírja tovább. A levegő vibrált, a bőröm emlékezett rá, milyen érzés a közelsége, pedig még hozzá sem ért.
Mellém lépett. Közel... Túl közel... A hangja alig hallható volt a többiek zsivajában.
– Kérlek… maradj. És gyere el hozzám ma este...
A válaszom a hallgatás volt, de a testem már döntött. Elfordultam, hogy ne lássa, mennyire megremegek. A mosolyom túl gyors volt, a szívverésem túl hangos. Tudtam, hogy ez az a pillanat, ami egész nap bennem marad, mint egy parázs a mellkasomban.
Nem ért hozzám. Mégis éreztem. A tekintete végigsiklott rajtam, lassan, figyelmesen, mintha emlékezni akarna minden apró részletemre.
Edzés előtt az öltöző csendje hirtelen túl kicsinek tűnt. A gondolataim hangosabbak voltak minden szekrénycsapódásnál...
Amikor újra találkozott a tekintetünk, már nem volt kérdés. Csak egy kimondatlan ígéret, ami a mellkasomban vert. Az a fajta feszültség, ami egyszerre rémiszt meg és húz magához, mint az örvény.
Ne mozdulj. Vagy mozdulj… mindegy, már késő... Azt mondogatom magamnak, hogy maradjak csendben, hogy ne áruljam el magam egyetlen rezdüléssel sem. De a testem nem tud hazudni...
Érzem, ahogy a tered belép az enyémbe. Nem nevezem meg. Nem akarom kimondani, hol fut végig az a meleg, egy óvatos kéz mozdulat... csak azt tudom, hogy egyetlen ponton összesűrűsödik bennem minden figyelem...
Az este lassan érkezett meg. Az ajtó becsukódott mögöttünk, és vele együtt a külvilág is. A város zaja tompa háttérré halkult... mi pedig ott maradtunk egymással – azzal a csenddel, ami napközben köztünk volt, csak most már nem volt menekvés előle, a tekintete most már nem provokált...
A víz párája benépesítette a teret, elmosott éleket, feloldott távolságokat. Nem volt szükség szavakra. Csak a közelségre, arra az intenzív jelenlétre, amitől az ember elfelejti, hol végződik ő, és hol kezdődik a másik.
A pillanat elsodort mindent, ami addig visszatartott – maradt a forróság, a lüktetés, és az az érzés, hogy végre nem kell tovább hallgatni... A mozdulatainkban ott volt az egész nap visszafojtott vágya, a tekintetekbe zárt ígéretek. A testek beszéltek egymással, amikor a szavak már kevésnek bizonyultak.