Az új gyerek

Bádog-szürke decemberi napon tucatnyi óvodás korú gyerek vonult, hosszú madzagot fogva a Fő tér felé. Apró csizmáik kusza nyomokat hagytak a friss hóban. A zsinegre azért volt szükség, nehogy elvesszen valamelyikük. Szigorú negyvenes nő, Paula néni kísérte őket. Arcára volt írva, legszívesebben elhagyná az egész társaságot. A járókelők megbámulták őket. Ki szánakozva, ki ellenségesen. A sor végén, vékony arcú, aprócska fiú ballagott. Két számmal nagyobb kabátjában, leragasztott lencséjű szemüvegével olyan volt akár egy bagolyfióka.
– Sétáltatják a zabigyerekeket! – hallotta a háta mögül.
Megkocogtatta az előtte haladó göndör hajú, szeplős kislány hátát.
– Panni, mik azok a zabigyerekek?
– Még ezt sem tudod? A zabigyerekek azok, akik nemcsak karácsonykor kapnak sütit a vacsorához. Kicsit gondolkodott, majd hozzátette:
– Vagy van ilyenjük – vett elő a zsebéből egy kis plüsskutyát. – Te nem lehetsz zabigyerek!
– Kár – szontyolodott el a kisfiú. – Hadd legyek én is.
– Nem! Nem lehetsz!
Mire a Fő térre értek a fiú megvigasztalódott. Elkápráztatták a színes lámpák, a hatalmas karácsonyfa. Ott volt a Csoda. Egy nagy piros szánkó ringatózott a tér közepén. Zenélt, gyerekek ültek rajta és maga a Mikulás hajtotta a rénszarvasokat. A fiúcska megállt. A varázslatot cseppet sem zavarta meg a motor halk zümmögése. Levette leragasztott szemüvegét, hogy jobban lásson, de vissza is tette tüstént, mert mindent duplán látott.
– Ezzel lehet a mennyországba utazni, amiről anya annyit mesélt – gondolta. – Ő már biztosan ott van.
Már a bakon ült a Mikulás mellett, és magasan szálltak a házak fölött. Lentről hangyaemberkék mosolyogva integettek. Följebb emelkedtek. A csillagok olyan közel voltak, hogy akár meg is érinthette volna őket. Köröttük tündérek repdestek, bárányfelhőkön pufók angyalkák muzsikáltak, hárfán. Homályosan érzékelte, hogy a madzagot rángatja valaki, s Panni azt kiabálja: Paula néni, az új gyerek nem akar jönni!
Egy kéz durván visszarántotta a földre. A világ éles, szikár, arccá, vékony szájjá és hideg, szürke szempárrá szűkült.
Ezért meg kell, hogy büntesselek. Csak a te érdekedben teszem. – sziszegte Paula néni. – A sétának vége! Indulunk vissza az intézetbe! Köszönjétek neki! – folytatta akadozó nyelvvel, többiek felé fordulva. Vádlón a fiúcskára mutatott, mintha át akarná döfni az ujjával.
A visszaúton az új gyereket számos csípés, rúgás érte titokban. Az intézet egy szűk zsákutcában állt. A komor, szürke épület kapuja fölé jókora műanyag katicabogár volt erősítve.
– Szia, Katica – köszönt a kisfiú hangosan. – Te is várod már a Jézuskát? Mert én nagyon.
A gyerekek lázas izgalommal várták az estét, az ünnepi vacsorát. Az utcán lassan leszállt az este. Az ablakok mögött sorra gyulladtak fel a színes gyertyák, csillagszórók. A város zaja átadta helyét a csendnek, békességnek. A hó újra szállingózni kezdett, ezüstbe öltöztette az összetaposott, sáros utcákat.
Mikor végre felhangzott a sorakozó, Panni hangosan odaszólt a mellette álló kislánynak.
– Az új fiú beszélget a katicával a kapunál. Hallottam.
A többiek nevettek, az új gyerek is. Azt gondolta, vele nevetnek és nem rajta.
Az ebédlőben hosszú asztaloknál ült ötvenhárom kisebb-nagyobb gyermek. A terem végében külön ettek a nevelők. Ahogy fogyott az ünnepi vacsora, a zsivaj úgy növekedett. Mielőtt a naposok kiosztották volna a karácsonyi süteményt Paula néni felállt. Kissé imbolygott, arca gyanúsan piros volt.
– Molnár Tamás! – mondta hangosan.
Az új gyerek emelkedett föl az asztal mellől. Szemüvegét piszkálta, zavarodottan körülnézett. A többiek kerülték a tekintetét. A teremre, mint sötét felhő, súlyos csönd ereszkedett.
– A mai viselkedésed miatt nem vehetsz részt az este további részén – folytatta Paula néni. – A többiek megeszik a sütit, utána átmegyünk az aulába és mindenki megkapja az ajándékát. Te fölmész a hálóterembe és ott várod meg a társaidat.
Az új gyerek nem mozdult. Abban reménykedett, hogy ez csak valami tévedés.
– Mire vársz, fiam!? – reccsent rá a nő.
A kisfiú lassan, csoszogva az ajtó felé indult. Fejét lehorgasztotta, vállai előreestek. Mielőtt elcsöppent az orra, keze fejével megtörölte s a ruhájába kente. Hirtelen megfordult, szemében dac szikrázott.
– Anyukám úgyis eljön és elvisz innen! Csak most beteg!
Úgy hangzott, mint egy lecke.
Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, Paula néni érthetetlen, eszeveszett dühvel viharzott a gyermek felé.
– Nem jön el! Fogd már föl! – rikácsolta.
Meg akarta ragadni a fiú vállát, de a karja lehanyatlott. Egy eddig nem tapasztalt erő megakadályozta, hogy hozzáérjen az új gyerekhez.
– Itt hagyott. Téged is – mondta hirtelen elcsendesedve.
A teremben ülők zavartan néztek körül. Langyos szellő simította végig arcukat.
Az egyik nevelő intett a naposoknak, osszák ki az édességet. Molnár Tamás halkan becsukta maga mögött az ajtót. Láthatóan mindenki elfelejtkezett róla. Míg a gyerekek ették a sütit az intézményvezető magához intette Paula nénit.
– Ez volt az utolsó csepp – mondta. – Tudom, hogy gyerekként elvesztette az édesanyját, de ez nem mentség. Holnaptól a konyhán fog dolgozni, és ha még egyszer a gyerekek közélbe megy, elbocsátom. Most menjen föl és aludja ki magát.
Paula néni összetörten vánszorgott fel a lépcsőn. A szobájában lefeküdt, moccanatlan szemmel bámulta a mennyezetet. Hirtelen kijózanodott. A magány úgy szorította szívét mint egy satu. Filmként peregtek szeme előtt a régi képek. Apját látta, vékony szíjjal a kezében.
– Féltelek, Paula – mondta szelíden. –Meg kell, hogy büntesselek. Csak a te érdekedben, mert szeretlek. Egyszer még hálás leszel érte.
– Igen, apu – motyogta és elaludt.
Addigi élete során egyszer sem mondta ki azt a szót, szeretlek. Álmában nem vette észre, hogy a lágy fuvallat újra végigsimított arcán. Reggel derűsen, megtisztulva ébredt. Szívében nyoma sem maradt a korábbi dühnek, gyűlöletnek.
Eközben a gyerekek megkapták az ajándékokat. Az intézet szerényen ünnepelt, mindenki egy kis készlet színes ceruzát és egy tábla csokit kapott.
Az új gyerek ült az ágyán, s mereven nézte maga előtt a fekete-fehér kockakövet. Keserves zokogása kihallatszott a folyosóra. Könnyei ráhullottak kopott tréningnadrágjára. Nyílt az ajtó. Panni lépett be, kezében egy fél süteménnyel. Mellékuporodott, megsimogatta a kisfiú hátát.
– Ne sírj, Tomi. Hoztam neked sütit. Csak egészen kicsit kóstoltam meg.
A gyerekek egymás után raktak kincseket az új fiú ágyára. Aztán kiabálva vitatkoztak, minek örül a legjobban. Volt ott két üveggolyó, illatos radír, piros filctoll egy majdnem egész szelet rántott hús a vacsoráról, kicsi műanyag oroszlán. Autó, aminek két kereke hiányzott, de azért még jól lehetett vele játszani. Az új gyerek felemelte fejét, elmosolyodott. Amelyik szemét látni engedte leragasztott szemüvege, elkerekedett.
– Ez mind az enyém?
Végül az ágyra került a féltve őrzött, apró plüsskutya. Panni éles hangon vakkantott helyette.
– Most már te is lehetsz zabigyerek – mondta csillogó szemmel...