Kávéházi randevú

Pécs belvárosa lassan ébredt a nyári délutánban. A Széchenyi tér felett átnyúló árnyékok alatt a Janus Pannonius utca sarkán bújt meg a kicsi kávézó. Odabent minden illat – a fahéj, a kávé illata – a régi idők nosztalgiájának keveréke volt. Péter a sarokban egy asztalnál ült. A kávé már rég kihűlt, de kezét mégis a csésze szélén pihentette, mintha attól melegedne a szíve. Még mindig a kinti járda felé tekintett, ahol az emberek sorban haladtak el. Egyikük sem volt az, akit várt. Egyszer aztán hirtelen belépett. Igen, ez Edit volt, akire Péter várt. Fehér blúz, kócos haj és a tekintet, amit sohasem lehetett elfelejteni. A nézés, amitől a múlt, a jelen és a jövő egyetlen szívdobbanássá olvadt. Leült Péterrel szembe. Mintha csak tegnap köszönt volna el. Sok év telt el azóta, hogy elhatározták, nem szabad találkozniuk. „Szia” – mondta Edit. „Szia” – felelte Péter. Ezzel máris visszatértek valahova, amit egyikük sem nevezett meg, de mindketten éreztek. Nem volt sok szó, csak halk beszélgetés a kedvenc könyvekről, egy új zenéről, amit Edit mostanában hallgatott. A férfi zavart volt, mosolya bevallotta, hogy még mindig fáj a szíve. Nem beszéltek arról, ami fájt, hogy miért nem lehettek együtt. Hány estén várták egymást gondolatban, hányszor álmodták az utolsó ölelést.
„Tudod” – kezdte Edit, hangja megremegett –, „álmomban veled vagyok. Mindig azt reméltem, egyszer tényleg ott leszel.” Péter csak bólintott. Képtelen volt válaszolni. Tudta, hogy minden reggel úgy ébred, hogy bárcsak mindent megszegtek volna, mindent, amit akkor egymásnak ígértek. Beszélgettek a régi időkről, a kihagyott lehetőségekről, a levélről, amit soha nem küldtek el egymásnak. Egyszer megszólalt Edit: „Tudod, ha bátrabb lettem volna, akkor a kezed a kezemben lenne.” Péter bólintott. A pillanat különlegessé vált. Nem csókolták meg egymást. Nem ígérték egymásnak semmit. Csupán ültek a régmúlt és a jelen határán, és csak mosolyogtak. Hiszen van, hogy a boldogság nem mindig az, ami megvalósul, hanem az, amit nem rontottál el. Ami ott marad tisztán, érintetlenül, mint egy kávéillatú emlék egy napsütéses délután.