A HOLLYWOODI STOPPOS

A Los Angeles-i négyszer négysávos autópályán – szokáshoz híven – valósággal minden hétköznap, de talán még a barátságosabb hétvégeken is valósággal tömve volt a közúti forgalom. Az idő napsugarasan negyven fok közelébe kúszott, ami meglepően jó hírnek számított főként a napimádók körében, míg azok, akik nem különösebben kedvelték sem a páratartalmat, sem a kánikulát, sokkalta kínálkozóbb lehetőségnek számított, ha legalábbis tartósan árnyékban maradnak.
– A rohadt életbe már! – mérgelődött valósággal majdnem önmagából teljesen kivetkőzve egy Sedánban üldögélő kölyökarcú, nyurga, atletikus testalkatú ember. Úgy festett, ez lehet életének talán legrosszabb napja. Ma délelőtt fél tizenegyre lett volna egy halaszthatatlan és rendkívül fontos meghallgatása; ha ez a lehetőség elbukik, akkor egészen biztos, hogy elbúcsúzhat azonnali hatállyal már egyébként is tiszavirágéletűnek számító kezdő filmszínészi karrierjétől.
– Kérlek szépen, Cindy! Édesem! Indulj be, mert ha itt makacskodsz nekem, akkor a roncstelepre viszlek! – igyekezett megértőn becézgetni, babusgatni az autóját, mintha legjobb barátnője lenne. Valahol azt hallotta, ha becézgetik az autót, előbb-utóbb szerencsét hoz, bár erre a mostani felállásban aligha akadhatott fikarcnyi esély.
A motor szörcsögött, majd néhány macskanyávogó hang múltán ismét lefulladt, és nagyon úgy tűnt, hogy nem akar elindulni se, hiába indítózta a végtelenségig a férfi feszült türelemmel. Nem tehetett mást, mert már így is legalább harmincöt perces késésben volt, és ez kiváltképp rossz ómen még a filmgyártás fellegvárában is, ha az ember már az első igazán nagynak ígérkező üzletről – persze önhibáján kívül – lemarad.
– Jól van, öreglány! Figyelj! Én őszintén megértelek, ha mérges vagy rám, mert nem kaptál elegendő ólommentes benzint, de légy megértő velem, most kurvára sietek! – becézgette, szólongatta tovább hasztalan. Végül kénytelen volt tudomásul venni a tényt, hogy használt Sedánja bizony örök időkre beadta az unalmast. Kivette a slusszkulcsot, mert attól félt, ha csak itt hagyja az autópálya mellett, előbb-utóbb valaki erre rá, és még az is felmerült benne, hogy bárki ellophatja.
Igyekezett a negatív és bepánikolós gondolatokat teljesen száműzni a lelkéből és fejéből. Vett egy mély levegőt, majd egy könnyed párduc ügyességével átugrott a szembejövő sáv korlátján, és azonnal stoppolni kezdett, majd néhány másodperc múltán a legelső autós meg is állt neki:
– Jó reggelt, Mister! Merrefelé tart?! – kérdezte a másik autós. Egy vérbeli cowboycsizmát és Stetson-kalapot viselő, tősgyökeres hippi.
– Jó reggelt! Nézze, felajánlok száz dolcsit, ha most bevisz Los Angeles belvárosába! Sajnos késésben vagyok, és lenne egy rendkívül fontos találkozóm! – vallotta be az igazat a színész. A köntörfalazást és mellébeszélést egyébként sem igen kedvelik a vérbeli vadnyugat „hősei”.
– Pattanjon be, mister! Szívesen segítek! – nyitotta ki előtte készségesen az anyósülés ajtaját.
– Nagyon szépen köszönöm! Ha megúszom ezt a nehéz napot, megígérem, hogy mindent jóváteszek! – fogalmazott kissé tekervényesen és meglepően furcsán, amit a másik férfi nem igazán értett, de azonnal gázt adott a furgonjával, és megindultak a hangyabolyként zsongó forgalomban.
Miközben előbb csak lépésben, majd jó tizenöt-húsz perc után már araszolva, és végül egész szépen haladtak a nyugati part egyik népszerű és legnagyobb népességű városának belseje felé, a cowboy hippi azonnal kacifántos történetmesélésbe kezdett, és nagyon úgy tűnt, hogy vérbeli mesélőkedvéből ritkán billenthetik ki. A színésznek most a legkevésbé sem hiányzott egy családtörténettel egybekötött újabb westernsztori a vadnyugat hőskoráról, amikor – persze csak elviekben – mondhatni jóval egyszerűbb volt az élet.
– ...Aztán bika-ródeózni is voltam még a hetvenes években, de aztán megsérült a lábam, mert az egyik termetes bika valósággal belém fúrta nagy szarvait, és a doki azt mondta, ha nem fejezem be a hősködést, akkor megáshatom a síromat, így most a nyugdíjamból és a biztosítási lóvémból éldegélek. Van négy unokám, akik nem éppen kíváncsiak rám, de van egy gondoskodó feleségem, akivel nagyon jól megvagyunk! – miközben beszélt, látszott a barnás, ragacsos fogán, hogy valami bagóféleséget rágcsált, mert időnként akkorát köpött, hogy azzal bárkit eltalálhatott volna.
– Aztán magával mi a helyzet, mister? – érdeklődött kíváncsian, amikor kiszáradt és cserepessé lett szakállas szája, és meghúzott egy afféle ismeretlen eredetű flaskát.
– Ö... hát hol is kezdjem, Uram? – töprengett egy kis ideig, elvégre vadidegenekkel azért mégsem kellene bizalmas beszélgetésbe elegyednie, de ha már egy ilyen vegyes helyzet kialakult. – Éppen egy meghallgatásra igyekszem, mert színész vagyok! – jelentette ki kisebb büszkeséggel.
– Színész?! – lepődött meg jócskán a cowboy, mintha máris egy másik bolygóról szalajtott földönkívüli üldögélt volna mellette. – Osztán milyen filmekben játszott eddig?! – jött a következő logikus kérdés.
– Hát... ízé... tulajdonképpen még nem nagyon volt alkalmam arra, hogy a rendezők felfigyeljenek rám, csupán néhány statisztaszintű szereplési lehetőségem volt eddig. – vallotta be. A cowboy furcsán méregetni kezdte. Mintha máris lekezelte volna csupán csak azért, mert nem volt lehetősége valódi kétórás mozifilmekben megcsillogtatni tehetségét.
– Vagy úgy! Én mondom Önnek, mister, hogy Hollywood igenis egy nagy büdös hazugsággyár! Ott, ha az ember még kezdő, úgy eltapossák, ahogy a legkisebb hangyákat szokás! Ne nézzen így rám, mister! Tudod ám, mi ott a dörgés! Az egyik sógorom is a filmiparban szeretett volna boldogulni, és amikor feleszmélt, az összes tetves dollárja elszállt, és most jóformán hajléktalan, míg a kis családja egy nyomorult lakókocsiban kénytelen meghúzni magát. Ezzel persze nem akartam elvenni a kedvét! – kért elnézést, amiért vaskosan, zsigerileg őszinte volt.
– Köszönöm, hogy megtisztelt a véleményével! Egyébként Hank Hadgehogg-nak hívnak! – nyújtotta ki kézfogás gyanánt a bal kezét.
– Üdvözlöm, Hank! – fogadta el a kézfogást. – Az én nevem Bill Szárházi Buckley. Legalábbis mindenki így szólít.
– Nos, Bill, még egyszer örülök!
– Én is, Hank! És amit az előbb mondtam... szóval... csak őszinte voltam... – jegyezte meg.
– Rá se rántson.
Az utazás még így is legalább ötven kemény percet vett igénybe, és mivel a színész elfelejtett beszólni az ügynökének és a producernek, hogy – több mint valószínű – bizony jócskán késni fog, ezért ténylegesen attól kezdett cidrizni, hogy azonnal ki ne rúgják a meghallgatásról, ahová igyekezett.
– Ne izguljon, Hank! Mindjárt ott vagyunk! Látja az útjelző táblákat, ez már a jó öreg Los Angeles, az angyalok városa. – mutatott az autópálya fölötti sárgás, hófehér táblára, mígnem később már feltűntek az első szupermodell, emeletes nagyságú felhőkarcolók, melyek ténylegesen úgy festettek, mintha tornyaikkal egyenesen ki akarták volna lyukasztani a bolyhos vattapamacsszerű felhőket.
Los Angelesben tisztának tűnt a levegő! Legalábbis, ahogy mondják! A cowboy hippi az első alkalmas parkolóhely közelében állította le kissé ütött-kopott tragacsát, és néhány percig várakozott:
– Hát, Hank! Nagyon örültem a találkozásnak és sok szerencsét!
– Nagyon köszönöm! Magának is! – a két férfi teátrálisan kezet rázott, majd a cowboy azonnal kikanyarodott a forgalomba, és gázt adva már el is tűnt a környékről. Igaz, ami igaz! Fura egy fickó volt, de legalább lelkiismeretes, amit sajnos a legtöbb emberről már korántsem lehet elmondani.
A fiatal kölyökképű színész az út hátralévő részét futva és loholva tette meg a negyvenfokos, kánikulai hőségben, míg a legtöbb ember és autós volt, hogy dudálva igyekezett biztatni és ösztönözni, jó amerikai szokás szerint.
Amikor elérkezett a találkozó színhelyére, ahol a meghallgatást tartották, bár jó kondiban volt, még így is valósággal úgy érezhette, hogy ott helyben majd összeesik a halálosan kimerült fáradtságtól, és most jól esett volna egy kis jeges limonádé extra nagy adag citrom- vagy limekarikákkal.
Szerencsére megpillantotta az ügynökét, akinek kötélidegzete valósággal már feszült idegességgel fel-alá száguldozott.
– Hát te meg hol a jó fenébe voltál, Hank, mi?! Már a producerek is készültek hazamenni! – fakadt ki jogosnak aligha nevezhető felháborodásában az ügynök.
– Ne haragudj, Peter, de az a helyzet, hogy a kocsim megadta magát, így jóformán autóstoppal és futva jöttem idáig! – mondta.
– Hogy micsoda??? Te tényleg egy eszement idióta vagy, faszikám! Na de spongya rá! Most azonnal menj oda a producerhez! – mutatott egy öltönyös fickóra napszemüvegben, aki már éppen készült beszállni egy sötétített üvegű luxuslimuzinba.
– Bocsásson meg, kérem... – szólította meg. – Elnézését a késésért! Kimondhatatlanul sajnálom, de csak most tudtam ideérni! – vallotta be, miközben gyöngyözve patakozott róla a gusztustalan izzadság.
– Ön kicsoda?! – kérdezte az öltönyös producer.
– Üdvözlöm, Hank Hagdehogg vagyok! – nyújtott barátilag kezet. – A meghallgatásra jöttem!
– Mondja?! Hallotta már azt a kifejezést, hogy az idő: pénz?! – kérdezte meglehetősen lekezelő hangnemben a nagy hatalmú filmes guru.
– Hát, ami azt illeti, igen!
– Miért kellene meghallgatnom magát, amikor alapból késett tudom is hány percet! – jelentőségteljesen méregdrága karórájára nézett, ami többe került, mint egy átlagos ember egyhavi jövedelme. – Most múlt fél tizenkettő! Ami annyit tesz, hogy pár percen belül már egy másik helyen kell koordinálnom az eseményeket, és még számos meghallgatás és casting vár rám, mert „egyesek” képtelenek időben megjelenni! – nézett a fiatal színésszel egyenesen farkasszemet.
– Nézze! Tökéletesen megértem, hogy az időpont nem alkalmas, de nekem lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem, és Ön is tudja, hogy a filmgyártás fellegvárában minden lehetőséget meg kell ragadni! – kezdett magyarázkodásba, ami viszont távol állt tőle.
Volt valami ebben a kölyökképű, ám annál dörzsöltebb, életrevaló és nagyon sok élettapasztalattal rendelkező férfiban, ami azért mégiscsak imponálhatott a filmes embernek, mert gondolt egyet, és szólt a fekete öltönyt és sötét napszemüveget viselő sofőrének, hogy nyissa ki a limuzin másik ajtaját.
– Hát, nem bánom! Pattanjon be! – felelte, majd azonnal beszállt a limuzinba, ami aztán valósággal csikorgó kerekekkel máris megindult a forgalomba vélhetően egy másik helyszín felé.
– Szóval... akkor nézzük újra az elejétől! – fordult füstölgő, büdös kubai szivarral a színész felé. – Milyen szerepajánlatról lenne szó? Egyáltalán miről szól a film?! – Igaz, kis szerep lenne! Egy Las Vegas-i kaszinóban kellene egy kidobó embert alakítanom, aki aztán maffiaháborúba keveredik.
– Dolgozott már igazi kaszinóban, mister?
– Nos hát... nem igazán... – vallotta be.
– A fizikuma még csak-csak elmegy, de mi lesz a történet igazi mondanivalójával?! – kérdezte. – Ki is írja a forgatókönyvet? A filmet ki fogja rendezni? – csupa, csupa nagyon fontos, bizalmas kérdések, amire egy kezdő színész jobb, ha válaszol, mielőtt egy befolyásos ember még meggondolja magát.
– Nézze! Nekem azt mondta az ügynököm, hogy itt fog várni a parkolóban, és ő majd mindent elintéz! Sajnos elkéstem, de meg tudom adni az elérhetőségeit, ha erre kíváncsi.
– Hogy is hívják az ügynökét, barátom?! – nézett rá gyanakodva, mint aki nem biztos benne, hogy a másik igazat beszél.
A színész benyúlt rövid ujjú inge zsebébe, és azonnal egy kartonszerű névjegyet adott a producernek.
– Ó, nocsak, a jó öreg Bradley Hopkins! Nem is tudtam, hogy még futtatja a szekerét! Hát, barátom... nem szeretném elkedvetleníteni, de attól tartok, magát jócskán átverték a palánkon. Bradley Hopkins egy kisstílű csaló! Főként a fiatalabb, tapasztalatlanabb kezdők a specialitása. Feltételezem, azt ígérhette magának, hogy némi jól csengő zöldhasú bankók fejében majd sikeres karriert építhet fel gyakorlatilag a semmiből, ugye?!
– Hát... valahogy úgy! – válaszolta kissé elkeseredetten, kiábrándultan, hogy bárki is így rá tudta szedni.
– Van egy ajánlatom, mister! – fújta ki a levegőbe a kábító szivarfüstöt. – Most úgyis egy újabb castingra kell mennem, ahol lesz egy-két rendező és producer, és ott majd megmutathatja, hogy kicsoda valójában! De figyelmeztetnem kell! Nem ígérhetek semmit! Ha szerződést kötnek, még akkor se biztos, hogy magáé-e az állás és a szerep! Így is mehet a dolog?! – kérdezte. Meglátszott, nem vesztegeti senki idejét fölöslegesen, pláne a sajátját nem.
– Vágjunk bele! – válaszolta, majd kezet ráztak.
A limuzin elhaladt Beverly Hills mesés pálmafás, ligetes, bokros övezetei között, míg végül egyenesen a Hollywoodi dombok egyik kisebbfajta magaslata felé vette az irányt. Itt is pazarabb és méregdrága luxusingatlanok épültek ki, melyek jóformán majdnem az egész helyoldalt elfoglalták.
– Kik a kedvenc nagy színészei? – kérdezte egy kis idő után a producer.
– Hú! Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert nagyon sokan vannak!
– Azért csak mondjon nyugodtan egy pár meghatározó nevet.
– James Dean, Steve Macqueen, Yul Brenner, James Garner stb. – kezdte sorolni egymás után gyerekkora meghatározó legendáit.
– Nocsak, nocsak! Maga nagyon tájékozott ember lehet! Az ember ki se nézné magából!
A limuzin lassacskán lassított az egyik medencés luxusingatlan előtt, ahol kisebb tömeg csoportosult már. Nagyon úgy tűnt, hogy várnak valakire.
– Megérkeztünk! Nekem még volna néhány fontos üzleti ügyem, de azért remélem, hogy maga nem elveszett bárány, és csak feltalálja magát! Ha mégsem, akkor előbb-utóbb majd összefutunk, de jobb, ha követ engem, abból nem lehet baj! – azzal megvárta, míg sofőrje kinyitja előtte az ajtót, és kiszállt még mindig szivarral a kezében, hogy üdvözölje a kisebbfajta sokadalmat. A fiatal színész is kiszállt, és kissé tétován, csetlő-botlóan azonnal megindult a producer irányába, mintha csak a személyi testőre volna. A legtöbb vendég bizony még így is jócskán találgatott, amikor hozzájuk ért, és meg is kérdezték a producert, hogy már testőröket is felvett.
– Nos, nem egészen! Ez az úriember itt egy félreértés áldozata, és jó volna, ha segíteni lehetne rajta! Egy meghallgatásra jött, és valami munka kellene neki, ami remélhetőleg a filmezéshez kapcsolódik. – mutatta be a népes gyülekezetnek a kissé feszélyezett férfit. A legtöbb rendező és producer, és persze néhány ügynök máris valósággal névjegyeikkel és ajánlatok egész sorozatával kezdte el bombázni a megszeppent férfit, aki előbb-utóbb csak feltalálta magát, és kedélyesen megpróbált elbeszélgetni arról, hogy miként és vajon hogyan csöppent bele váratlanul és hirtelen a filmes szakma érájába?
Miközben a producer az üzleti jellegű ügyeit ment elintézni, és átmenetileg magára hagyta a színészt, a legtöbben azonnal visszaértek a saját maguk sztárolásához és karrierjük minél gördülékenyebb egyengetéséhez. A színész most azonnal kérdezgetni kezdte az egybegyűlteket, hogy merre tűnhetett a producer? Mivel senki nem tudott semmi biztosat, ezért a férfi megint csak feltalálta magát. Észrevett egy DJ-pultot és rajta egy mikrofont, és megkérte a fiatal lemezlovas srácot, aki a zenét szolgáltatta, hogy hadd használhassa a mikrofonját, majd a kapott sok névjegy közül azonnal kiszúrta a producer nevét, és hangosan bemondta a mikrofonba:
– Mr. Bill Deverioix kéretik a medencéhez!
Nem is telt el csupán cirka húsz-huszonöt perc, és az illető producer ismét megjelent a színen, persze két szexis és ultra dögös szupermodell színésznőcske kíséretében, akik olyan sokat vihogtak és nevettek, mintha viaszbabák vagy egyenesen droidok lettek volna. A fiatal színész most újfent a producer mellett termett, és el nem mozdult mellőle.
– Nocsak, kedves barátom! Hogy kerül ide?! Csak nincs valami gond?! Miért nem próbál kapcsolatokat kiépíteni, ahelyett, hogy a személyes biztonságom felett őrködik?! – kérdezte kissé élesen.
– Elnézést kérek, uram, de sok mindenhez nem értek, így a közönségkapcsolatokhoz sem! Azt reméltem, hogy Ön esetleg tud majd segíteni, de úgy látom, maga is egy a sok közül, aki csak elhúzza a mézesmadzagot az ember orra elől, aztán fel is út, meg le is út. – vallotta be cinikusan.
– No, no! Álljunk csak meg egy percre, kedves uram! Bemutattam néhány producernek és ügynöknek! Ne várja el tőlem, hogy még a seggét is kinyaljam! Világos?! – kicsit fel is emelte a hangját, mert a legtöbb meghívott vendégsereg önkéntelenül is feléjük fordult.
– Azt hiszem, jobb, ha én most lelépek innen! Nem csípem az effajta puccos, semmire se jó partikat! – a színész azzal felemelt fejjel, karizmatikus ábrázattal kilépett a népes egybegyűltek közül, és mindenki szeme láttára sétálni kezdett a dombról levezető aszfaltozott úton.
Alig öt percen belül egy autó fékezett mellette, amit egy színész vezetett.
– Hé, pajtás! Úgy hallottam, hogy melóra lenne szükséged a filmeseknél?! – tekerte le az ablakot, és vette le a napszemüvegét.
– Jó estét! Hát úgy valahogy! – válaszolta csak úgy lazán, fél vállról.
– Semmi gond, öreg! Holnap legyél pontosan nyolc órára reggel ezen a címen! – adott egy aprócska cetlit, amire egy megadott elérhetőség volt firkantva.
– Nagy kalappal, öreg! – azzal csikorgó kerekekkel gázt adott, és már ott se volt.
Másnap a színész csakugyan megjelent a kívánt időpontban, és még jóval előbb is érkezett, mint a legtöbb filmes szakember. A színész úgy tűnt, máris aprólékosan szemügyre vette a stúdió díszleteit, a kameráktól kezdve a reflektorokig és a hátterekig, majd csinált néhány hatásos mozdulatot. Úgy csinált, mintha egy láthatatlan kéz egy jókorát húzott volna be egyenesen az arcára, és hatásosan elterült az egyik kikészített gumimatracon.
Észre se vette, hogy néhány filmes szakember csöndesen végignézte a színész összes bravúros alakítását, és csak a végén jött oda hozzá az adott film rendezőlegendája, aki csak ennyit mondott:
– Ez nem volt semmi! Gratulálok, megkaptad az állást!