Együtt, örökre

A nyári esték szellője lágyan cirógatta a város ódon macskaköves utcáit, amikor Mária első pillantása a könyvesbolt sarkában ragadt. A polcok közül egy rég keresett kötet húzta magához a figyelmét, de a lényeg nem a papír régi illata volt – hanem a férfi, aki a könyvet a kezébe vette, és titokzatos mosollyal bólintott a nő felé.
Ezerévesnek tűnő aprócska szívritmus felgyorsulva mellkasában szinte ragyogott a levegőben. Mária szemei azonnal Róbert szemeiben találták meg a tükörképüket, egy belső tűz, amely még soha nem látszott ennyire tisztán. Beleremegett egész teste. A két szempár egymásba olvadt, és már a könyvesbolt ajtaján túl is egy híd nyílt ki a két lélek között.
A hét napjai gyorsan átalakultak egy táncba, ahol a reggeli kávé illata, a kézben tartott könyv lapjainak susogása és a parkban sétáló párok halkan suttogó szele között Mária és Róbert egyre mélyebbre merültek egymás szívébe. A vonzás már nem csak a pillantások közti rezgés, hanem egy rügyező, mindent felégető szerelem kezdete lett, mely úgy érintett mindent, mintha a város épületei is a szerelmesek közt szőtt mesét követnék.
Egy csendes vasárnap délután, amikor a naplemente vörös lángjai a Duna felszínén tükröződtek, Róbert hirtelen megállt a kilátó széleinél, és kinyújtotta a kezét. Mária szíve megdobbant, mintha a hullámok csapdosnák a parton.
„Mindent kérek és adni akarok neked, a múltat, a jelent, de legfőképpen a jövőt, ha te is akarod” – suttogta Róbert, miközben már az esti felbukkanó csillagok szikrázó fényére nézett. „Veled akarok lenni.”
Mária szavai elakadtak, tapintani lehetett a légkörben lüktető vágyat, és egyetlen igenlő fejbólintásával rájött, hogy ez a pillanat az, amikor a vonzás a kezek érintésből áradó tűzlángjává válik. Szívük most már egy, a Duna mélyén úszó, örök tűz, melynek minden percében a szerelem rügyező lángjával lobog. A város zajától távol, a csillagok aranyszínű fénye alatt, a kibontakozó szerelmük elérte a pillanatot, ahol a vágy határokat bont. Férfi lassan Máriához hajolt, míg lassan dereka köré fonta karját, arcuk lassan összeért, s a csók, amely mindkettőjük lelkét átjárta, a jövőjüket egyetlen, el nem múló ígérettel látta el – együtt, örökre.