Az élet egy színház
Gyólay Karolina
A színpad fénye beborította a terem sarkait, miközben a csillárok szikrázó tükrétől a falak is lángra gyúltak. A fülemhez érő halk zongorahangot követve léptem fel a fölső szintre, csupán egy üres szék volt a vegyesen foglalt sorban. Mindenki más-más szerepben várt: a nevelőnő, a háború veteránja, a fiatal orvos, a költő, a gyári munkás... Én csak egy barátnő voltam ma, aki eljött szerelme fellépését megnézni.
A függönyt felhúzták, és a színpad élénk díszletek tárultak elénk: a tavasz virágos kertje, a színészek és statiszták, és a város utcái, amelyek minden árnyékukban a múlt régi határait hívogatták. Egy magányos szobor állt a középpontban, mintha a létezésünk gondolatát öntötték volna bele. Ruhám, egy szál aranyfényű selyem, úgy csillogott, mintha a saját bőrömön is eljátszaná a fényt a nézőtéren.
„Az élet egy színház” – gondoltam magamban, miközben előbújt a felvonás első jelenete. Szobor, amelynek tekintete a közönség felé révült, mintha kérdezne: „Milyen szerepet választottál?” Én, a főszereplő, a kétségbeesett szerelmes szerepét ölthettem magamra: egy nő, aki a sötétségbe merülő napnak bocsátja ki a szívét. Gondolatban lépteim alatt az élet színpad díszletei – egy ködös erdő, egy lágy vihar, egy torkolásba rejtőző város – mind egy-egy életérintésnek tűntek.
A második felvonás szélvész úton hozta a dráma tetőpontját: a főszereplő hirtelen képtelen lett megküzdeni saját tükrével. A szobor szemei villantak, s úgy tűnt, hogy egy láthatatlan szálra fogva felcsavarodott, vajon a szerep, vagy önmagam küzdök a szerelemért? A nézők lélegzete lelassult, a csillárok csillámlása is elhomályosultak, s a színpad örvényét egy új fényjelenet hozta.
A feszültség a csúcspontot érte, amikor a színpad közepén lévő tűz füsttől és ropogástól táncolt: abban a pillanatban megértettem, hogy csak a szerepet kell játszanom, hanem az emberi létezés magját kell felfedeznem. „Én vagyok a színpad, a színészek pedig csak a csillagok, melyek körülötte forognak.”
A harmadik felvonás elindult, a fények visszatértek, a csillárok újra ragyogtak, s a színpad alatt már nem csak egy díszlet, hanem egy élő szív dobogott. A közönség csendben ült, majd lassan egy hajlongó taps hulláma indult. Éreztem, ahogy a ruhámban lévő arany szálak átölelik a lelkemet, és a színpad egy percre megállt, mint egy született élet és a színészek közti szent szövetség. Akkor jött rá a közönség, én is, hogy az élet valóban egy színház: mindannyian a saját szerepeinkben játszunk, de a legnagyobb dicsőség, ha felismerjük, hogy a színpad maga az élet, s új szerepet is választhatunk, saját magunkat.
A függönyt felhúzták, és a színpad élénk díszletek tárultak elénk: a tavasz virágos kertje, a színészek és statiszták, és a város utcái, amelyek minden árnyékukban a múlt régi határait hívogatták. Egy magányos szobor állt a középpontban, mintha a létezésünk gondolatát öntötték volna bele. Ruhám, egy szál aranyfényű selyem, úgy csillogott, mintha a saját bőrömön is eljátszaná a fényt a nézőtéren.
„Az élet egy színház” – gondoltam magamban, miközben előbújt a felvonás első jelenete. Szobor, amelynek tekintete a közönség felé révült, mintha kérdezne: „Milyen szerepet választottál?” Én, a főszereplő, a kétségbeesett szerelmes szerepét ölthettem magamra: egy nő, aki a sötétségbe merülő napnak bocsátja ki a szívét. Gondolatban lépteim alatt az élet színpad díszletei – egy ködös erdő, egy lágy vihar, egy torkolásba rejtőző város – mind egy-egy életérintésnek tűntek.
A második felvonás szélvész úton hozta a dráma tetőpontját: a főszereplő hirtelen képtelen lett megküzdeni saját tükrével. A szobor szemei villantak, s úgy tűnt, hogy egy láthatatlan szálra fogva felcsavarodott, vajon a szerep, vagy önmagam küzdök a szerelemért? A nézők lélegzete lelassult, a csillárok csillámlása is elhomályosultak, s a színpad örvényét egy új fényjelenet hozta.
A feszültség a csúcspontot érte, amikor a színpad közepén lévő tűz füsttől és ropogástól táncolt: abban a pillanatban megértettem, hogy csak a szerepet kell játszanom, hanem az emberi létezés magját kell felfedeznem. „Én vagyok a színpad, a színészek pedig csak a csillagok, melyek körülötte forognak.”
A harmadik felvonás elindult, a fények visszatértek, a csillárok újra ragyogtak, s a színpad alatt már nem csak egy díszlet, hanem egy élő szív dobogott. A közönség csendben ült, majd lassan egy hajlongó taps hulláma indult. Éreztem, ahogy a ruhámban lévő arany szálak átölelik a lelkemet, és a színpad egy percre megállt, mint egy született élet és a színészek közti szent szövetség. Akkor jött rá a közönség, én is, hogy az élet valóban egy színház: mindannyian a saját szerepeinkben játszunk, de a legnagyobb dicsőség, ha felismerjük, hogy a színpad maga az élet, s új szerepet is választhatunk, saját magunkat.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák az Élet témából: