Anyu itt van!

A hideg decemberi délután fénye halványan szűrődött be a kis ház ablakain, miközben a hó pompa-szerűen hullott ablakpárkányára. A kanapén ülő anya, Lilla, egy forró bögre kávét szorongatott kezében, szemében a fáradtság hullámai csendültek. Két kicsi, energikus lány, Emma és Mira, körülötte szökdeltek, és szikrázó nevetésükben a szoba szinte felragyogott.
„Anyu, nézd csak a hóembert!” – szólalt meg Emma, miközben egy fehér zoknit szorított a kezébe. Mira közben a konyha felé kúszott, hogy a szekrény aljában rejtett csokiszeletet megkeresse. Lilla megpróbált egy nyugodt kortyot inni a kávéból, de a gyerekek vad szórakozása felborította a békét.
Egy pillanatban a szoba csendben megbújó, de nem látható veszély felülemelkedett. A kandallóban erősebben felgyulladt egy kis láng, amelyet a hirtelen szélmozgás szívott a szobába, és egy apró tűzszikra a kanapéra pattant. Lilla észrevette a füstöt a parázs szélén, majd gyorsan felállt, miközben a lányok még mindig a játékba merültek. A szívében egy hirtelen mozdulat jött, gyermekei után nyúlva – a szülői ösztön egyetlen pillanatban felemelkedett.
„Gyertek ide, gyorsan!” – kiáltott Lilla, miközben a füst egyre sűrűbbé vált. A két kislány elrántotta a kanapétól, arcukban a játékos öröm még mindig ott ragyogott, de szemükben felcsillant a félelem is. Lilla a kanapén álló tűzre lökött le egy nehéz takarót, miközben a kávéja kiömlött, egy korróziót idéző csíkot hagyva a szőnyegen.
A szobát elárasztó füst miatt ablakot nyitott, miközben a tűz helye még füstölgött. Lilla mély levegőt vett, miközben a kávéja barna fakó átmenetét nézte a szőnyegen.
A gyerekek, miközben anyjuk próbált rendet rakni, ijedten nézték őt.
Lilla felnézett, elmosolyogta magát, majd a két gyermekét felvette.
– „Semmi baj, lányok. Anyu itt van!”