Tökkelütött Mári 2.

Mári elindult. A ház előtt virágzó akácfa búcsúzóul tavaszillattal ajándékozta meg, s ágaival még sokáig integetett utána. Miután elment, a férfi azon gondolkodott, milyen változás volt a lányon. Nem vette észre a gyűrűt. Egy óra múlva érkezett Erzsi néni. Bugger Károly csak a kis ablakot nyitotta ki, úgy mutatta a papírokat, hogy mától övé a lakás.
– Hol van a gyerek!?
– Azt mondta, elutazik a szüleihez – röhögött a férfi, és bezárta az ablakot.
Az öregasszony megszédült, meg kellett kapaszkodnia. Mikor összeszedte magát, kifutott a kapun, szaladt végig a Gergely utcán, kérdezgette a járókelőket. A postás mondta, hogy tőle érdeklődött, merre van Lajosmizse. Az égen komor felhők gyűltek össze, nagy szemű, hideg eső kezdett esni. Erzsi néni bejelentést tett a rendőrségen. A körözést kiadták, de a lakás ügyében nem tudtak segíteni. Mári nagykorú, nincs gyámság alatt, a papírok érvényesek. Azt javasolták, forduljon ügyvédhez.
– Ezt fogom tenni, de nem értem, hogy a törvény miért a gazembereket védi – legyintett elkeseredve az öregasszony.
Elbuszozott a Kápolna utcai ügyvédi munkaközösségbe, és polgári pert indított Bugger Károly ellen. Utána hazament, a férfi már az ajtóban várta.
– Jöjjön be. Beszélnem kell magával.
Erzsi néni azt gondolta, talán a lelkére tud beszélni.
– Megkínálhatom egy kis szíverősítővel a nagy ijedtségre? – töltött tele két féldecis poharat Bugger, és az egyiket az öregasszony kezébe nyomta. – Van egy javaslatom. A lányt megtalálja a rendőrség, és berakják egy intézetbe. A maga válláról lekerül a gond. Adok félmilliót, és elfelejtjük egymást. Mindenki jól jár.
– Én magával nem koccintok! Féreg! – csapta le a stampedlit az öregasszony.
– Ahogy gondolja. De ha nem egyezünk meg, többet veszíthet, mint hinné.
Azzal egy hajtásra megitta az italt, s szája gúnyos mosolyra húzódott. A következő pillanatban arcáról leolvadt a vigyor, tett egy bizonytalan lépést Erzsi néni felé. Ekkor jelentkezett az első görcs. Elesett. Feje nagyot koppant a parkettán. Összeszorított fogai közül fehér tajték fröccsent a földre. Az első görcsöt továbbiak követték. Hörögve vonaglott, a szőnyeget összegyűrte, felrúgta az asztalt. Rángatózó lábai ritmust vertek a padlón. Szemei fölakadtak, szájában a hab vörösre színeződött. Elharapta a nyelvét. A felborult asztalról az üveg leesett, elgurult, és a sarokban megállt úgy, hogy a pálinkáscímke felfelé nézett. A címke sarkán tollal írt felirat lett látható: „gyomirtó”. Mellette kis halálfej két lábszárcsonttal. Erzsi néni a telefonhoz szaladt, a mentők számát tárcsázta. Tizenöt hosszú perc után Bugger Károly elcsendesedett. Az öregasszony meg mert volna esküdni, hogy egy pillanattal korábban még semmi sem látszott a címkén.
– Isten büntetése – suttogta falfehéren, és keresztet vetett.

*

Raffai Gézáné egy hónapja lett özvegy. Szép arca néhány hét alatt megöregedett, negyvenhárom esztendejénél jóval többet mutatott. Férje a tilos jelzés ellenére behajtott a vasúti átjáróba. A tarnaörsi vicinális pont jött. A fiuk nem élte túl a balesetet. Raffai egy héttel a temetés után, hajnalban kiment a pajtába. Felesége azt hitte, az állatokat eteti. Kilenc órakor talált rá, a gerendán lógott.
Raffainé a temetőből biciklizett haza alföldi tanyájukra. Töprengett, mihez kezd, ha eladja a gazdaságot. Hárman jól elboldogultak vele, de egyedül nem bírja. Teheneket tartottak, árulták a tejet, kialakult vevőkörük volt. A helyi kiskirály, Farkas Pál, aki már régen szemet vetett a kis majorra, most újra megkörnyékezte. Tudta, az asszony kényszerhelyzetben van, jóval az értéke alatti árat ajánlott.
Félúton járt, mikor elkapta az eső. Gyorsított a kerékpárral, igyekezett mielőbb hazaérni. Messze maga előtt az országút jobb oldalán piroslani látott valamit, mellette egy kisebb fehér dolgot.
– Már megint ideöntötte valaki a szemetet. Biztos az a hiéna Farkas.
Közelebb érve látta, hogy egy fiatal nő ül az árokparton, piros pöttyös ruhában. Arcát fölfelé tartja az esőbe, és nevet. Mellette játék babakocsi. Az asszony lefékezett.
– Hát maga honnan pottyant ide?
A nő rámosolygott, és megvonta a vállát.
– A környéken ismerek mindenkit. Hol lakik? Hogy hívják?
– Gergely utca 296 per bé. Tökkelütött Mári – kuncogott a lány.
– Azt látom, hogy elég tökkelütött vagy, gyermekem. Nem maradhatsz itt. Gyere, hazamegyünk, még tüdőgyulladást kapsz.
Míg a bicikli mellett ballagtak, az asszony faggatta Márit.
– Hogy kerültél ilyen messze?
– Egy kedves ember odaköltözött hozzánk. Sokat játszott velem, de aztán el kellett jönnöm Lajosmizsére a szüleim után. Eddig csak a játszótéren voltam egyedül, a postás bácsi elmondta, hogy kell az állomásra menni. Fölszálltam a vonatra, de azt mondták, nem utazhatok, mert nincs pénzem. Akkor egy bácsi és egy néni elvitt autóval – számolta ujjain a lány. Aranyosak voltak, adtak csokit. Aztán egy ember kiengedte a kutyáit. Elszakították a ruhámat. Nagyon megijedtem. Sírtam is. Messze van még Lajosmizse? Már olyan régen jövök, hogy nagyon elfáradtam, és nagyon éhes is vagyok.
Raffainé a zavaros mese mozaikjaiból kitalálta, mi történhetett.
– Ó, te szerencsétlen!
Otthon forró vízbe ültette, száraz ruhát adott rá, ennivalót készített neki. Evés után a lány elaludt, és csak másnap reggel ébredt fel. Az asszony átnézte a holmiját. A kis tasakban megtalálta az igazolványát, Lencsi baba alatt a betétkönyvet, kissé elázva.
– Ejha! – forgatta a kezében csodálkozva.
Gondosan megszárította, és visszarakta a babakocsiba.
– Milyen jól meglennénk ezzel a gyerekkel – sóhajtott – nem lennék egyedül. De biztosan sírnak utána valahol.
Másnap reggel vonatra ültek, és délután becsöngettek a Gergely utca 296 per bé kapuján. Erzsi néni barázdált arcán a megkönnyebbülés, mint a napfény, ömlött szét. Mári szaladt a szobába játszani, de a két asszony még hosszan elbeszélgetett. Az öregasszony elmondta, hogy Mári három hete ment el, azóta ő majd’ beleőrült az aggodalomba. Az ügyvéd elintézte, hogy a semmissé nyilvánítsák a szerződést, a lány visszakapta a lakását. Raffainé megmutatta a babakocsiba rejtett betétkönyvet. Elmesélte, mennyire kétségbe van esve, hogy kénytelen lesz áron alul eladni a tanyát.
– Nemsokára indul a vonatom – állt fel. – Megszerettem ezt a bikficet. Ha már tudom, hol fogok lakni, megírom, és látogassanak meg néha. És ha nem baj, én is eljönnék.
Erzsi néni elgondolkodva nézegette tenyerében a gyűrűt.
– Természetesen. Maga rendes asszony. Fogadja el ezt a csekélységet – nyújtotta felé az ékszert.
– Köszönöm. Elteszem emlékbe.
– Inkább vigye el egy ékszerészhez, becsültesse fel, adja el, és Farkas Pált meg küldje a fenébe. Tudja, itt a környéken azt tartják, hogy akire Mári rámosolyog, arra a szerencse mosolyog...