JÓLHANGZÓ BEFEKTETÉSEK ÉS EGYÉB KATASZTRÓFÁK

A dúsgazdag vállalkozó üzletember, aki homályos ígéretek és tán még ismeretlenebb, ködbe vesző alkudozások útján szerezte tehetős vagyonát, egy szép napon gondolt egyet, és úgy döntött: ha egyszer már vett egy szigetet, aminek a tőszomszédságában egy vulkán aludta évezredes, békés álmát, és látszólag semmi sem utalt arra, hogy akárcsak bármelyik pillanatban kitörhet, így a vállalkozó tüstént lecsapott a kedvező ingatlanpiaci helyzetre, és luxusmagán repülőgépével tüstént az egzotikus, paradicsomi, pálmafás szigetre utazott, hogy rendesen felmérhesse a helyzetet, és amikor mindent rendben talált, aláírta ügyvédje jelenlétében az adásvételhez szükséges hivatalos papírokat, és szinte egy hét leforgása alatt már élvezhette is aprócska gyöngyszem magánszigete minden földi kényelmét.
Ferihegy 2-es terminál elkülönített részében várakozott luxusmagángépe, mely csak az indulásra várt. Az üzletember adott a külsőségekre, hiszen sötétített üvegű luxuslimuzinnal gördült be a terminálra. Amikor a sofőr gáláns kötelességből kinyitotta előtte az ajtót, két szupermodell hölgyemény szállt ki elsőként, hogy csacsogva, vihogva körülkémleljenek gyerekes csacskasággal, milyen is lehet egy repülőtér.
– Gyere, mucuskám! Isteni ez a hely! – mondogatták mindketten, miközben a befolyásos üzletember méregdrága napszemüveggel a szemén és büdös szivarral a szájában lomha, öreg medveként kiszállt a hátsó ülésről, és belekarolt jobbról-balról a két egzotikus hölgybe.
– Hölgyeim! Remélem, egyikőtöknek sincs tériszonya, és nem fél a repüléstől? – kérdezte mindkettőjüket ravaszkás, sokat sejtető mosollyal.
– Én egy kicsit izgulok, drágám… – vallotta be a karcsú, hosszú lábakat viselő szőkeség.
– Ugyan, drága kis bogárkám! Nem lesz itt semmi baj! – mondta, miközben kényelmesen odasétáltak a luxusrepülőgéphez, mely előtt egyenruhát viselő kapitány és két szintén szexi stewardess hölgy állt, és tisztelgett, mikor az öreg üzletember feltűnt a színen. Az öregember segítőkészen előbb a két hölgyeményt engedte felszállni a kis rámpaszerű lépcsőkön, majd könnyed, lomha komótossággal végül ő is beszállt saját gépébe, és utasítást adott a pilótának, hogy megkezdheti a felszállást.
A két stewardess hölgy azonnal megigazította a két szupermodellen a biztonsági öveket. Hiába! A szabály az szabály! A kapitány szokásához híven engedélyt kért a toronytól, majd fokozatosan ráfordult a kifutópályára, és irdatlan szuperszonikus sebeséggel gyorsítani kezdett, mire a gép alig öt percen belül már a vattacukoralakú felhők között lavírozott, mint egy motorizált balett-táncos.
Az öregember lassú unalmassággal figyelte az eseményeket, míg a két fiataloska szupermodell hölgy úgy bámult ki a repülő ablakán, mintha most először repülnének, és megbabonázná őket a kozmikus tér, ahol utazhattak.
– Parancsolnak egy kis frissítőt? – kérdezte az egyik stewardess hölgy az üzletembert, aki most a szupermodellekre nézett, és kérdést intézett hozzájuk.
– Hölgyeim! Kértek-e egy kis pezsgőt vagy bármi mást?
– Én elfogadnék egy vodka martinit egy kis jéggel! – felelte a barna, mire a szőke is bólintott, ám ő pezsgőt kért. Nem telt bele öt perc sem, és a stewardess hölgy kis zsúrkocsit tolt be az utastérbe, és felszolgálta mindenkinek a kért italát.
– Tessék, parancsolni! Szolgálhatok még valamivel? – nézett kérdőn, szolgálatkészen az öregemberre, aki intett a fejével, hogy most már elmehet.
– Jaj, annyira szupi, hogy van saját szigeted! – lelkendezett előbb a barna, később a szőke.
– Nos, hát… igen! Ez tényleg biztató hír! – apróbb gondterheltség vonult át az agyán.

A repülőút problémamentes hatékonysággal lezajlott, eltekintve néhány kisebbfajta, kellemetlen légörvénytől, melyet a Csendes-óceán fölött érzékeltek, de szerencsére a vérprofi pilóta lélekjelenlétének és rutinos tapasztalatainak köszönhetően sikeresen elhárították a felmerülő akadályokat.
Amikor leszálltak a kis sziget parányi repterén, az öreg üzletember odabiccentett a pilótának, hogy a fizetésében prémiumra számíthat, mert megőrizte hidegvérű gondolkodását, és ura volt a helyzetnek. Terepjáró várakozott rájuk, és miután a hölgyeket két megtermett filippínó besegítette a kocsiba, az öregember is beszállt, majd intett, hogy indulhatnak. Nem szükséges semmit sem elkapkodni. Ez annyit jelentett, hogy egészen nyugodtan mehettek a festőibb útvonalon át a buja, bohém, vadregényes dzsungelen.
Az öreg üzletember úgy tekintett végig valóságos földi paradicsomán, mint egy hódító nagyúr, aki szeret kérkedni önző és saját birtoklási vágyán.
– Hú! Oda nézzetek, egy oroszlán! – kiáltott fel az egyik szupermodell. – Nem fog felfalni bennünket?
– Ugyan, édeském! Jobban fél a motorzajtól, mint az emberektől! – fújta ki könnyelműen a füstöt az öreg.

Körülbelül negyvenöt perces festői dzsungeltúra után az őserdő közepén egyszer csak egy fantasztikus zubogó vízesés és aprócska völgy terült el, melynek szélén állt az üzletember saját építésű, minden luxuskényeztetéssel ellátott luxusvillája, ahol huszonöt fős személyzet gondoskodott arról, hogy az ember ténylegesen is úgy érezhesse magát, akár egy kiskirály vagy királynő.
– Üdvözöljük Önöket a szigeten! – köszöntötte őket angolul egy akcentussal beszélő filippínó. – Érezzék magukat nagyon jól nálunk!
– Köszönjük, Alberto! Most mutasd meg a lakosztályokat! – utasította őt az öregember.

Hamar este lett, majd következett a lakoma, a vendégek, a vulkán felébredése, a pánik, a pánikszoba, a lávatömeg pusztítása, a túlélés, végül a hajnal.

Az öregember már azon kezdte törni a fejét, miként lehetne a megszilárdult kőzetet feltörni, újrahasznosítani, és jobbá és biztonságosabbá tenni azt a paradicsomi, földi mennyországot, amely a Csendes-óceán törésvonala mentén feküdt.