Cím nélküli történet

– Na, ez is megvan!- nézett végig a frissen felmosott konyhán az asszony. Majd férjéhez fordult:
– Te Béla, nem feledkeztünk meg valamiről?
– Jaj, Magdikám, már vagy harmadszor kérdezed ugyanezt! Nyugodj meg, semmit sem felejtettünk el: a csülök meg a sült krumpli a sütőben, a saláta, sütemény, üdítőitalok, sör a hűtőben, az asztal megterítve, már csak a vendégek hiányoznak... – nyugtatgatta feleségét Béla.
Vendégeket vártak: Béla katonatársa és felesége látogatja meg őket. Negyven éve nem találkoztak...Ha nincs ez a mai modern "internetes világ", tán már nem is találkoznának többet az életben. Béláék fia tavaly bevezettette náluk az internetet, s azonnal be is regisztrálta őket a fészbúkra. Ettől kezdve napi rendszerességgel bújták az internetes oldalakat. Néhány hónapja aztán Béla rábukkant régi katonatársára, Imrére.Azonnal írt neki, s így ismét felújították régi barátságukat. Ettől kezdve rendszeresen "beszélgettek" egymással. Megegyeztek, hogy ezen a hétvégén végre találkoznak...Negyven év után...Hm, negyven év! Szinte hihetetlen, milyen gyorsan elszálltak az évek...Béla gondolataiba merült...Hja, a katonaság! De sok közös élmény kötötte őket össze Imrével! Nemcsak kellemes, meg jó emlékek voltak azok, hanem egy csomó kellemetlen is. De, ugyebár, ez így járt akkoriban "katonáéknál". Túlélték, úgy, ahogy mások is túlélték a két évet. Mára már csak az emlékek maradtak...Mindketten huszonegy évesek voltak, amikor "leszereltek"...Imre egy évre rá megnősült, Béla pedig két év múlva vette feleségül Magdit. Aztán Imrééknél meg náluk is gyarapodott a család: Imrének két fia, Béláéknak egy fia meg egy lánya született. Egy darabig még levelezett egymással a két család, aztán egyre ritkultak a levelek. Néhanapján még felhívták egymást, aztán a telefonhívások is elmaradtak. Huszonöt éve nem hallottak egymásról semmit...De majd ma...Ma minden megváltozik. Már azt is megbeszélték, hogy két hónap múlva ők látogatják meg Imrééket...Azon a vidéken még úgysem jártak, legalább látnak valami újat is...Igaz, hosszú lesz az út, több, mint háromszáz kilométer...Ilyen hosszú utakra már nem szívesen vállalkozott. Veszélyesek az utak manapság, az ember sosem tudhatja, miféle idiótákkal találkozik...
– Béla, elkészültem a vendégszobával is, a frissen felhúzott ágynemű csak úgy illatozik! Remélem, elégedettek lesznek a vendégek... – szólt Magdi.
– Abban biztos lehetsz. – felelte Béla.
- - - - - - - - - - - - - - -
Délután negyed három volt.
– Hol a fenében vannak már? – kérdezte türelmetlenül Magdi. – Azt mondták, kettőre jönnek...
– Ne idegeskedj, majdcsak ideérnek. Tudod, sosem jártak errefelé...
Egy órával később Magdi már kezdett idegeskedni:
– Jöhetnének már, az étel teljesen kihűlt...
– Majd betesszük a mikróba. – válaszolta Béla, de már ő sem volt olyan nyugodt, mint egy órával ezelőtt.
Négy órakor Magdi már nem bírta tovább:
– Ne is haragudj, de ilyen felelőtlen emberekkel már rég nem találkoztam. Egyáltalán mára hívtuk meg őket?
– Persze, hogy mára. Ha jól tudom, ma van szombat, huszonkettedike...
– Béla, hívd fel őket az isten szerelmére! Meddig várjunk még? Itt ülünk kiöltözve és csak várunk és várunk...
– Már kétszer hívtam őket, Imre telefonja foglaltat jelez, Edité meg ki van kapcsolva...Nem értem én ezt...
Fél hatig bírták cérnával, egyre türelmetlenebbek és idegesebbek lettek.
– Ez a te hibád! Ki tudja, mit beszéltetek meg, semmit sem lehet rád bízni...A drága barátodék meg lehet, hogy valahol épp strandolnak ebben a melegben...
– Még, hogy az én hibám? Te is hibás vagy! Te találtad ki, hogy ma jöjjenek...Eredetileg a múlt héten jöttek volna, de neked, a nagyságának fontosabb volt az a hülye kutyakiállítás, mint a barátomék! – Béla az utolsó szavakat már ordítva mondta.
– Ne üvöltözz velem, te bunkó! Igenis fontosabb volt a kiállítás, mint a te hülye haverod! – kiáltotta az asszony.
Veszekedni kezdtek, egymást túlkiabálva üvöltöztek egymással.
– Ezek már ma nem jönnek, fél hét van...Én nem várok senkire...Éhes vagyok... – mondta Magdi.
– Akkor együnk! – biccentett rá Béla.
Bementek a szobába, leültek a megterített asztalhoz és enni kezdtek. A sült csülök után ittak egy kis borocskát. Ettek a süteményből is, amit újabb pohár borral öblítettek le. Közben Béla bekapcsolta a tévét, épp a híradó kezdődött.
Ők meg csak szépen eszegették a "vendégeknek valót". Magdi behozott egy tálca szendvicset. Azt majszolták éppen, amikor a híradóban épp egy felismerhetetlenségig összeroncsolt autót mutattak.
– Szegények, ezeknek is ez volt az utolsó útjuk... – mondta Magdi. Aztán egyszer csak kiejtette kezéből a szendvicset, Béla torkán meg-megakadt a falat. A riporter épp most mondta, hogy egy huszonhárom éves fiatalember terepjárójával a megengedettnél jóval nagyobb sebességgel belehajtott a vele szemközt szabályosan közlekedő személyautóba. A frontális ütközés következtében a személyautó hatvanegy éves vezetője és szintén hatvanegy éves felesége azonnal életét vesztette. A házaspár fiától megtudták, hogy szülei látogatóba mentek édesapja egyik régi katona barátjához. Negyven év után találkoztak volna ma először...
– Magdi, ezek ők... – nyögte ki Béla.
– Igen, igen... – szólt a feleség.
Ekkorra már mindketten elég pityókásak voltak, tán fel sem fogták teljesen, mi is történt...
– Akkor igyunk rájuk! – szólt az asszony.
– Az egészségükre már nem ihatunk, de igyunk az emlékükre! – mondta a férj.
Úgy is tettek: ittak nem egy, nem két pohárkával...Koccintottak, ittak, megint koccintottak...
Iszogattak, iszogattak, végül megették a maradék szendvicset is...