Ablak

Évek óta él ebben a pici szobában. Amikor betöltötte a nyolcvanötöt, gyerekei azt mondták, jobb lesz neki az öregotthonban. Ott majd gondoskodnak róla. Ha bármi érné, mindig lesz, aki figyel rá. Nem akarta elhagyni az öreg házat, amit még szülei építettek. De a gyerekei azt mondták, anyuka, nagy ez a ház magának, nem bírná fenntartani, el kell adni. Így is lett. A gyerekek eladták a házat, ő meg bekerült az öregotthonba. Nem panaszkodik, enni kap, van saját szobája, a szobában tévé, rádió. Még telefont is kapott a gyerekeitől. Azt mondták, azért, hogy fel tudják hívni. Ennek lassan hat éve. A telefon ott fekszik az éjjeliszekrényén, várja, hogy megcsörrenjen. De a telefon néma. Most szptember van, legutoljára májusban hívta fel a lánya, születésnapja alkalmából. Hat évvel ezelőtt mindkét gyereke megígérte, hogy hetente, de legalább kéthetente meglátogatják. Eleinte még el-eljöttek havi rendszerességgel. De három éve már csak karácsonykor jönnek, esetleg húsvét után, amikor a megmaradt süteményből hoznak neki pár darabot. A telefon meg ott porosodik az éjjeliszekrényen. Rég nem csörgött már. Egy éve tolószékbe kényszerült, már az otthon parkjába sem tud kimenni egyedül. A nővérkék aranyosak, de nincs mindig idejük vele foglalkozni, ezért nem is kéri őket, hogy tolják ki a parkba. Inkább egyedül üldögél pici szobájában az ablak mellett. Igen, az ABLAK! Ez az ő mindene. Reggeltől estig képes elüldögélni mellette. Nézi a napkeltét, a fákat, bokrokat, virágokat. Figyeli az embereket, lakótársait és látogatóikat. És vár, egyre csak vár, hátha végre megcsörren a telefonja, hátha őt is meglátogatja valaki...