„csend” – novellák címszó szerint

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 09. 13:24 Filozófikus próza ❤️ 0 👁️ 32

A reggel nem sietett, csak tudomásul vette magát. A fény megállt az ajtófélfán, mintha mérlegelne. A kávé gőze felszállt, majd eltűnt, ahogy a gondolatok szoktak.
Az utcán az emberek elhaladtak egymás mellett, mindenkin egy láthatatlan nap. Egy nő megállt a bolt előtt, előbb zsebre tette a kezét, csak utána lépett be. A mozdulat rendet tett benne.
Délután a csend hosszabb lett a mondatoknál. Nem volt mit hozzátenni. A dolgok a helyükön maradtak, még azok is, amelyek hiányoztak.
Este, amikor a nap elengedte magát, nem maradt elszámolnivaló. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. Elég.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 23. 04:12 Önismereti ❤️ 1 👁️ 30

Ma este végre csend van bennem.
Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.
És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.
Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.
A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.
Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.
Nem takarom el már.

Futottam sokáig…
az után, aki nem látott,
az után, ami nem volt az enyém,
az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.
Ma először nem futok.
Nem várok.
Nem…

Írta: Híres B Ede 📅 2026. 02. 21. 15:42 Fantasy ❤️ 1 👁️ 30

Ahova megérkeztem a pöfögő vonattal és a kopott, divatjamúlt vulkánfíber bőröndömmel, nem várt senki.
Ez azonban nem csökkentette a megérkezés izgalmát, varázsát.
Mindig is élveztem a váratlan utazásokat, a meglepetésszerű megérkezéseket.
Most is fura bizsergés fogott el a kihalt állomáson a távolodó vonat,
látványától. Itt maradtam egyedül egy számomra teljesen ismeretlen helyen.
Most kell minden leleményességemet latba vetni, nem szabad azt a látszatot keltenem, hogy egy eltévelyedett vándor vagyok.
Határozottságot, magabiztos fellépést vagy annak látszatát kell keltenem, miközben igyekszem kitalálni, hol a fészkes fenében vagyok.
Mert azt tudni kell, csak úgy találomra szálltam le a vonatról, minden előzetes informálódás nélkül.
Éreztem, ahogyan lassul a szerelvény, elmosódó…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 22. 14:06 Érzelmes ❤️ 0 👁️ 30

A reggel ma nem az ébresztő hangjára érkezett, hanem a felismerésre: van egy hely bennem, ahová nem ér el a világ zaja. Olyan ez a hely, mint egy régi, kövekből épült szoba, ahol a falak hűvösek, de a padlón ott pihen a napfény.
A kávé ma nemcsak reggeli ital volt, hanem rituálé. Ahogy a csészét fogtam, éreztem a tenyerem melegét, és tudtam: ez a test az én otthonom. Nem egy gép, amit hajtani kell, hanem egy szentély, amit tisztelni illik.
Az utcán ma másképp figyeltem az embereket. Láttam a sietőket, a telefonjukba kapaszkodókat, és láttam azokat is, akik – mint én – megálltak egy pillanatra a zebránál, akkor is, ha nem jött autó. Mert a rend nem kintről jön, hanem abból a mozdulatból, ahogy esélyt adunk a csendnek.
Délután valaki válaszokat várt tőlem. Sürgetett, akart, követelt. De…

Írta: Antal Izsó 📅 2026. 02. 19. 23:19 Fantasy ❤️ 2 👁️ 29

Hirtelen kinyitod a szemed. Még félig az álmok birodalmában jársz, bosszús vagy, hogy el kell szakadni a szép álmoktól, de aztán megnyugszol.
A félig nyitott ablakon át kellemes, langyos tavaszi szél árad be a szobádba, jólesően simogatja arcodat. Kint a nap sugarai egyre erősebben áradnak szerte. A fák, növények újra friss, harsogó zöld ruhát öltöttek, a levelek közt megbújva madarak csivitelve ünneplik az örökké megújuló természet csodáját. Lassan megbékélsz a gondolattal, hogy fel kell kelni, mert érdemes, mert a természet is most ébred hosszú téli álma után..
Hirtelen bántóan az elkésett ébresztő óra rikoltása zavarja meg a csendet.
Kint behavazott a táj, az ablak csukva, mégis a réseken metsző hideg szűrődik be. Tél van. Az idilli kép álom volt csupán. Felülsz az ágyadban és akkor…

Írta: Kollár Kornélia 💠 📅 2026. 01. 18. 14:41 Önismereti ❤️ 2 👁️ 28

Régen a könyv ajtó volt.
Kinyitottam, és beléptem mások életébe: hősök bátorságába, távoli tájak csendjébe, kitalált sorsok biztonságába. Amíg olvastam, nem kellett válaszolnom a világ kérdéseire. Elég volt követni a sorokat, hagyni, hogy vigyenek.
Aztán lett idő, amikor a csend túl hangos volt.
Amikor a veszteség súlya ráült a napokra, és a szavak hiányoztak. Akkor a könyv nem menekülés lett, hanem kapaszkodó. Mások történetei segítettek túlélni a hiányt, megnevezni azt, amit kimondani nem tudtam.
Ma a könyv már nem ajtó, hanem ház.
Nem belépek, hanem megérkezem. Az üres lapok nem kérdeznek, nem siettetnek. Várnak rám. A toll alatt születő szavak lassan rendet tesznek bennem, darabokra bontják a fájdalmat, hogy elbírható legyen.
Régen elbújtam a történetekben.
Ma magamat írom…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 05. 14:24 Egyéb ❤️ 1 👁️ 27

A reggel nem ígért semmit. A fény lassan végigsétált a falon, megállt egy képnél, mintha emlékezne. A kávé keserű volt, de pontos.
Az utcán az emberek egymás mellett haladtak, nem ütköztek. Egy nő megállt, hogy felvegye a leesett levelet a cipőjéről, majd elengedte. A mozdulat nem maradt nyomtalan.
Délután a csend súlyt kapott. Nem nyomott, inkább megtartott. A gondolatok nem kértek választ.
Este, amikor a nap elfáradt, nem maradt elszámolni való. Csak az a halk tudás, hogy ma is jelen voltunk. Elég.

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 07. 12:18 Egyéb ❤️ 1 👁️ 27

A nyugalom nem egyenlő a hangtalansággal. Sokkal inkább hasonlít egy simára csiszolt kőhöz, amely a tó fenekén pihen, miközben felette viharok korbácsolják a vizet. Az idős asszony ujjaival végigsimította a kő érdes barázdáit, és érezte, ahogy a pulzusa lelassul. A válla fölött egy fehér galamb suhant el, majd puhán leszállt a közeli pad támlájára. Nem repült tovább, nem keresett élelmet. Csak nézte a vizet. Ez a madár volt a lélek szimbóluma: azé a részünké, amely képes a legzajosabb nap közepén is egyszerűen csak megérkezni. Ebben a közös mozdulatlanságban megszűnt az idő. Csak a lélegzet maradt, meg a bizonyosság, hogy minden, ami fontos, már itt van.