Ahol a titkok a felszínen lebegnek

Ahova megérkeztem a pöfögő vonattal és a kopott, divatjamúlt vulkánfíber bőröndömmel, nem várt senki.
Ez azonban nem csökkentette a megérkezés izgalmát, varázsát.
Mindig is élveztem a váratlan utazásokat, a meglepetésszerű megérkezéseket.
Most is fura bizsergés fogott el a kihalt állomáson a távolodó vonat,
látványától. Itt maradtam egyedül egy számomra teljesen ismeretlen helyen.
Most kell minden leleményességemet latba vetni, nem szabad azt a látszatot keltenem, hogy egy eltévelyedett vándor vagyok.
Határozottságot, magabiztos fellépést vagy annak látszatát kell keltenem, miközben igyekszem kitalálni, hol a fészkes fenében vagyok.
Mert azt tudni kell, csak úgy találomra szálltam le a vonatról, minden előzetes informálódás nélkül.
Éreztem, ahogyan lassul a szerelvény, elmosódó épületek mellett, mint lassabban haladunk, ez biztos jele annak, hogy megállunk egy állomáson.
Villámgyorsan született meg a döntés, itt nekem le kell szállnom a vonatról. Nem haboztam, megragadtam a bőröndöm fogantyúját, és igyekeztem a legközelebbi ajtó felé; a lejáró lépcsőn már éreztem a fura bizsergést, amit az ismeretlen helyzetek váltanak ki belőlem.

Álltam a kihalt állomáson, köröttem nyomasztó csend burkolta a távoli épületek sziluettjeit, az égen egyetlen halványka fény imbolygott.
Hová, merre induljak – fontolgattam magamban –, hiszen itt nem álldogálhatok az idők végtelenéig.
Selymes, lágy simítás érte az arcomat. Eltűnt a varázslat.
– Kedvesem, ideje felkelned. Lefőztem a kávét – szólított egy lágy hang, mint minden reggel immáron negyven esztendeje.