„élet” – novellák címszó szerint

Írta: Krivák-Móricz Ilona 📅 2025. 11. 17. 19:18 Dráma ❤️ 1 👁️ 38

A nő története
A nő 35 éves volt. Kicsi termete arányos és szép, vékony, 53 cm-es derék és alig 40–45 kiló. Alkata akár egy manökené — ja, hisz az is volt! A munka mellett, amit végzett, felkérte a cége, hogy a bemutatókon szerepeljen. Vállalta, nem a tetszelgésért, hanem mert kellett a pénz.

Hiába volt magas pozíciója, a munka után még eljárt sík-kötni géppel. A férje vitte el és hozta haza, rengeteget dolgozott, de bírta. Már 15 éves kora óta az élet arra tanította — az apja halála miatt —, hogy talpon maradjon és helytálljon.

Volt egy kislánya, aki akkor volt 6 éves. A kislányt a nagymama vigyázta, hogy az anya és az apa tudjon dolgozni.

Aztán baj történt. A nő elkezdett betegeskedni, egyre rosszabbul lenni… és elindult a fogyás. Látványosan és sokat fogyott. Nem tudott enni…

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 16. 18:33 Önismereti ❤️ 2 👁️ 131

Az élet fájdalmas, de én nem hagyom, hogy a fájdalom uraljon. Emlékszem minden törött csontomra, minden éjszakára, amikor a testem jelezte, hogy a világ kegyetlen, hogy a sors kegyetlenkedik velem… és mégis itt vagyok. Minden reggel felkelek, és újra próbálok lélegezni, újra próbálok festeni, újra próbálok élni.

Az én testem a vásznam, a fájdalmam a szín. Nem félek kimutatni az érzéseimet, a szenvedélyemet, a haragomat, a szeretetemet. Mert mindez tesz emberré. Minden ecsetvonásban ott van a történetem: a küzdelmeim, a szerelmeim, a veszteségeim. Mert az élet nem mindig adja meg, amit akarunk, de azt mindig adja, amire szükségünk van ahhoz, hogy erősebbek legyünk.
Sokszor gondolok arra, hogy mások hogyan néznek rám, mit mondanak rólam… de rájöttem: az életben nem az a fontos, hogy…

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 16. 18:11 Lírikus ❤️ 2 👁️ 138

A falu legvégén, ott, ahol az aszfalt már elfogyott, és a földút pora beleveszett a mezők szélébe, állt egy öreg vályogház. A vakolat a legtöbb helyen lepergett róla, az eresz rozsdás bádogja úgy csöpögött, mint egy kiszáradt öregember könnyei. Az ablakban repedezett üveg, belül sárgás, megfakult csipkefüggöny. Bent a házban egyszerűség uralkodott. A sparhelt mellett egy kicsorbult zománcos lábas, a sarokban egy kopott, leülésre mindig recsegő karszék. A falon egy régi, megsárgult esküvői fénykép: Bandi bá fiatalon, fehér ingben, oldalán felesége kezében egy vadvirág-csokorral, amit maga szedett. Az ágy felett egy feszület, mellette a párnára hajtva egy vékonyka kendő, amelyről az öregember azt állította, még az édesanyjáé volt.
A konyhaasztal mindig takarékosan terített: egy…

Írta: Kimmel Gábor 📅 2025. 11. 15. 18:17 Élet ❤️ 1 👁️ 26

A falunk szélén egy öreg tölgyfa áll.  Nagyon öreg, állítólag elmúlt száz éves. A minap arrafelé sétáltam  és a tövénél megállva gondolkodóba estem. 
Vajon mennyit tudna mesélni ez az öreg fa? Mi mindent látott már és mi mindent átvészelt az idők során? Hányszor juthatott már eszébe akárkinek, hogy például kivágja tüzelő gyanánt? 
Száz év hatalmas idő emberi léptékkel számolva. Sokan meg sem érjük ezt az időt, de még csak a közelébe sem enged minket a sors.
Megpróbáltam átölelni vastag törzsét, (amolyan tisztelet gyanánt) de akárhogy próbáltam, nem értem át. Itt, ebben a pillanatban tudatosult bennem az ember kicsinysége és már kabaréba illő jelentéktelensége. 
Hol vagyunk mi egy fához? Sehol. Amikor ezt a fát ültették, vagy esetlegesen kihajtott, még a nagyszüleim sem voltak ezen a…

Írta: Kimmel Gábor 📅 2025. 11. 15. 14:38 Élet ❤️ 1 👁️ 28

Angéla magának való lány volt. Kerülte a társaságot, inkább elvolt magában. A közösség, melyhez tartoznia kellett volna kivetette magából, de igazából el sem fogadta ezt a tizenhat esztendős hosszú fekete hajú, hófehér bőrű lányt . A többiekkel ellentétben ő goth lett és saját elmondása szerint hányingere volt a sok kis plázapicsától. 
Az osztálytársai nem tudták hová megy délutánonként. Mindig némán távozott. A kotnyeles Rebekát nem hagyta nyugodni a dolog, utána eredt.
- Most kileslek Vámpírlány! mondta undorodó szájízzel.
Célját elérte, meglátta, ahogy Angéla csenget, és belép egy ajtón. 

Rebeka meglepődve indult haza: 
-Nem hittem volna róla... motyogta magában.

Angéla szociális munkás volt.

Írta: Bubrik Zseraldina 📅 2025. 11. 05. 22:22 Humor ❤️ 0 👁️ 44

Soha nem mondtam még el senkinek, hogy ez az eset velem megesett, de most úgy érzem, itt az ideje.
Húszas éveim elején, amikor kirepültem a szülői házból, és új életet kezdtem, egyik nap észrevettem, hogy a nappali és a konyha között lévő üvegajtóm félig nyitva van. Előtte fél órával, a teraszon keresztül jöttem be, fazékkal a kezemben, melyben az akkor vágott tyúkot hoztam. Én mindig behúzom magam mögött az ajtót, és nem hittem el, hogy éppen akkor nyitva hagytam. Ha melegem volt, mindig azt az ablakot nyitottam ki, ahol szúnyogháló van.
Még régen, az otthoni házban, egy szép őszi napon, szellőztettem, olyan ablakon, ahol nem volt szúnyogháló. Kis idő után észrevettem, hogy az ablakomon, a szomszéd macskája éppen akkor lépett be, majd ugrott egy nagyot. Persze nevetésbe törtem ki, és a…

Írta: Bubrik Zseraldina 📅 2025. 11. 05. 22:08 Dráma ❤️ 0 👁️ 48

Ott álltam az újságos bódé előtt, mint akit lecövekeltek. Nem tudtam megmozdulni.
Egyenesen néztem, arra az újságra, amin észrevettem a fényképemet. Nyomtatott betűvel kiírva:
"Tegnap súlyos tragédia következtében, Müller Ágoston életét vesztette."
Ez nem lehet! Hisz itt állok, teljes nagyságban, nem haltam meg.
A lábamat próbálom felemelni, de nem sikerül. A kezem sem. Most mit tegyek? Talán nem is lát senki? Itt mennek az emberek mellettem.

–  Uram! Egy kicsit odébb állna? Nem érem el az újságot - közölte velem egy mosolygó hölgy.

De jó. Tehát élek. Megint próbáltam odébb állni, de nem ment. A hölgy közelebb jött, megérintette a jobb vállam, és abban a pillanatban sikerült megmozdulnom.
Egy érintés néha mennyit ér…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 09. 29. 22:27 Önismereti ❤️ 1 👁️ 26

A nap lassan merült alá a horizont mögé, az ég tüze szétterült a vízen. A hullámok közt egy horgony ringott, mint valami örök emlékeztető.
– Miért állsz itt, egyedül, az idő és a fény közepén? – szólalt meg a Nap, aranyló sugaraival simogatva a horgonyt.
– Azért, mert meg kell tartanom azt, ami sodródna – felelte a Horgony, mély hangon, amelyet a tenger is visszhangozni kezdett. – A hajók, az emberek, az álmok… mind hozzám kötődnek, amikor megállnak egy-egy állomáson az életükben.
– És nem nehéz ez neked? – kérdezte a Nap, mintha csak egy régi barát féltő szavait küldené.
– Nehéz. Mert sokan félnek megállni. Azt hiszik, ha horgonyt vetnek, eltévednek az útjukról. Pedig néha a megállás maga a cél – suttogta a Horgony, miközben a hullámok gyengéden csapkodták.
Ekkor a Tenger is…