SZÍNVAK ATLANTISZ-MÉLYSÉGEK
Tasi83
Csúszós, iszamos gödör-verembe, vagy épp karrier nélküli kilátástalanságba végül az ember – tetszik vagy sem –, minden esetben csapdába jut; így vagy úgy, de megszakad növekvő szürkületben. Kézfogások, ígéretek egymásnak mostanság hátat fordítanak. Álmatlanságok térképei úsznak színvak szemeinkben, a felejtések léggömbjei gyakrabban durrannak szét. A céda ölű alkalom vagy tartós lelkifurdalás manapság már oly mindegy, akár az árválkodó gyufaszál, melyet elsercint az emberi kéz, s váratlan elég.
Mert a megkísértő cinkossággal sem lehet immár mit kezdeni, csapdaállító manipulációs mozdulatokkal köröznek, ha kell, akár még maguk körül is spirális körökben körbe-körbe, míg az ember konok, néma túsz lesz, s marad csupán; tükörképeket figyelő, torz biccentések, melyek cinkosok módján végül mind összeérnek, szerencsétlenségek Quasimodo-púpjain egyre többen akarnak felkapaszkodva érvényesülni, míg másokat atlantiszi mélységekbe ránt az Élet. Mintha immár senki sem szökhetne el a mihaszna, lesajnált harmadik évezred exhibicionista élvhajhász nyerészkedése elől, rebellis-rejtett gondolattá lett már a birtoklási vágy is, melyet – legtöbb esetben – inkább rátukmálnak, vagy kikényszerítenek az átlagemberekben.
Vakszerencsék rendre megalázzák még a szerencse fiait is, mert gomb perc-emberek diktálnak, mert a ninivei város vérkeringés-zugásában – előbb-utóbb – már mindenki régóta elveszetten, árván érezheti önmagát. Hiába! Áremelkedések sosem szégyellik el magukat, se kultikus sárgacsekk-inváziók. Szemtelenül az ember kezéhez odatapadnak hasztalan. A bizonytalan Sors szinte mindig adósa marad a végesült beteljesüléssel. Utak peremvidékén egy-egy elhasznált konzervdobozban sólet, hányásmaradék emésztődik.
Mert a megkísértő cinkossággal sem lehet immár mit kezdeni, csapdaállító manipulációs mozdulatokkal köröznek, ha kell, akár még maguk körül is spirális körökben körbe-körbe, míg az ember konok, néma túsz lesz, s marad csupán; tükörképeket figyelő, torz biccentések, melyek cinkosok módján végül mind összeérnek, szerencsétlenségek Quasimodo-púpjain egyre többen akarnak felkapaszkodva érvényesülni, míg másokat atlantiszi mélységekbe ránt az Élet. Mintha immár senki sem szökhetne el a mihaszna, lesajnált harmadik évezred exhibicionista élvhajhász nyerészkedése elől, rebellis-rejtett gondolattá lett már a birtoklási vágy is, melyet – legtöbb esetben – inkább rátukmálnak, vagy kikényszerítenek az átlagemberekben.
Vakszerencsék rendre megalázzák még a szerencse fiait is, mert gomb perc-emberek diktálnak, mert a ninivei város vérkeringés-zugásában – előbb-utóbb – már mindenki régóta elveszetten, árván érezheti önmagát. Hiába! Áremelkedések sosem szégyellik el magukat, se kultikus sárgacsekk-inváziók. Szemtelenül az ember kezéhez odatapadnak hasztalan. A bizonytalan Sors szinte mindig adósa marad a végesült beteljesüléssel. Utak peremvidékén egy-egy elhasznált konzervdobozban sólet, hányásmaradék emésztődik.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a vershez!
További hasonló versek az Élet témájú versek közül: