Amikor egy péntek este elindultam hozzád egy csokor virággal a kezemben, azt gondoltam magamban, hogy most örömet szerzek, és látogatásommal megleplek. Nem vittem magammal esernyőt, hiszen nyoma sem volt esőnek. Ahogy végigutaztam a várost, hirtelen beborult, és amikor leszálltam a villamosról, zuhogni kezdett az eső. Baljós jel! – futott át fejemben, egy babonás gondolat. Futni kezdtem a kedvenc sétányunkon át a lakásodhoz, majd hirtelen megláttalak a sápadt lámpafény alatt, kézen fogva valakivel. Ijedtemben megbotlottam a csúszós macskaköveken. Te annyira el voltál foglalva az új fiúddal, hogy meg se hallottad a csattanást. A rózsacsokrot elszántan és görcsösen szorítottam a kezemben (nehogy véletlenül baja essen, hiszen azt a szerelmemnek szántam). Hirtelen összeállt a kép a…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Ömlött az eső. Harry Wright egymás után szedte lépteit. Igyekezett minél előbb odaérni a Hairwood Street 25-be. Nem igazán azért, hogy minél kevésbé ázzon el, hanem inkább amiatt, hogy a munkáját elvégezhesse. Szerette, amit csinált, és elmondhatta magáról, hogy ő volt Banbury egyetlen fotósa. Mai szemmel nézve furcsán hangozhat mindez, de 1912-ben még nem volt olyan mértékben elterjedve a fotográfia, mint manapság. Lassan odaért a korábban megadott címre. Belépett a kapun, mely nem volt bezárva, majd bekopogott az ajtón. Rövidesen ajtót nyitottak. A ház ura, William Keynes, kezet nyújtott. – Üdvözlöm, Mr. Wright! Kerüljön beljebb! A fotós belépett, levette kalapját, a házigazda készségesen folytatta: – Helyezze kabátját és kalapját a fogasra! A fotómasináját és minden egyéb…Tovább olvasom…
– Ugye, nem álmodtam? – ült fel hirtelen az ágyán Mirella. – Hiszen még most is érzem Georgie parfümjének illatát – így tűnődött magában. „A férfi fiatalabb korában igencsak adott magára, úgy tűnt, ez ma sincs másképp. Negyven évvel ezelőtt az Apolló mozi félreeső beugrójában, ahol először átölelt, elvarázsolt a testéből áradó fanyar parfümillata. Elbódította a lelkem és nem akartam elfutni előle, inkább mélységesen elmerülni szerettem volna benne. Talán, ha néhány hónap múlva nem kerít hatalmába az alsóbbrendűség érzése, akkor nem így alakult volna az életem” – így elmélkedett magában Mirella, aztán újra belefeledkezett az emlékeibe. „Szegény munkáscsaládból származom. Szüleim örültek, ha valamiféle ruhaneműt rám tudtak adni, és nem meztelen jártam az utcán. Georgie felmenői…Tovább olvasom…
Akkor délután volt, és én éppen a Bach-csomóponthoz közeli buszmegállóban várakoztam, mert szerettem volna – késésemet elkerülendő – felkapaszkodni még idejében a nyolcas buszra, hogy azzal hatékonyan beszáguldjak az egyetemre, ahol nagy valószínűséggel már javában tartott az újabb, halálosan unalmas előadás a Trabant-gyártásról, ahelyett, hogy Konstantinápoly ostromáról hallottunk volna. Így megy ez! A sárgafényes, lidérces lámpák sárga tigrisfényekkel szórták tele az utcát, és a hőmérséklet annyira lehűlt, hogy nagy volt a rizikója, hogy havazni fog. Amit a havazásnál is jobban utálok, az az, ha az embernek egy totálisan sötét, kietlen, emberektől teljesen elhagyatott területen szükséges boldogulnia, vagy adott esetben átevickélnie. Sálam, bolyhos sapkám jó erősen a fejemre volt húzva…Tovább olvasom…
Mikor kicsi voltam, még igazi telek voltak. Emlékszem, amikor reggel fehér tájra ébredtem, az volt életem legszebb napja. Órákig néztem, ahogy a hópihék lustán szálldogálnak lefelé, hacsak a szél el nem sodorta őket. Általában nagyon jól lehetett mindent látni a panellakás hetedik emeletéről, kivéve, amikor tejfehér köd ereszkedett a tájra. Akkor olyan volt, mintha a felhőkben lebegnénk. Elmosódott fehér volt minden, a fák, a város. Szerettem ilyenkor kint lenni. Belelépni a ropogós hóba, és nézni a lábnyomom, szánkózni, hógolyózni és hóembert építeni. Kesztyűmön nézegetni a mindig másmilyen formájú, csillogó hópelyheket. Akkor voltam igazán boldog. Lassan minden megváltozik... én is.Tovább olvasom…
Péter komoran állt a szekrény előtt, ahol szürke öltönyök mellett egy kék és egy fekete lógott. Kinézett az ablakon, már világosodott, de az ég szürke esőfelhőktől volt nehéz. Nem tudta, miért, csak állt, mintha egy égi jelet várna. Teltek a percek, és mintha valaki meghallotta volna, mire vár, eleredt az eső. Péter mozdulatlan maradt. Talán nem ez volt az, amire számított. Pár pillanat múlva a felkelő nap fénye bevilágított a kinti szürkeségbe, hogy másodpercek alatt a szivárvány ragyogó színeiben fürdesse a képet. Csodálatos volt. Hosszasan nézte a férfi, szívében hála gyúlt. Eszébe jutott egy emlék, s arcán reményteli mosollyal ment tovább.Tovább olvasom…
Szerettem az erdőben sétálni. Mindig megnyugtatott a természet közelsége: a madarak csipogása, ahogy a szél suhogtatja a fák leveleit, a patak vizének csobogása. Most nagyobb szükségem volt a csendjére, mint máskor. A színek kavalkádja vett körbe: zöld, barna, fehér, kék, sárga és még megannyi, minek nevét sem tudom. Egyedül akartam lenni, ezért letértem az ösvényről. Messze besétáltam egy rejtett zugba, ahol reméltem, nem talál rám senki, hogy átadhassam magam a kínnak. Becsuktam a szemem, és mint mindig, az arcod láttam magam előtt, ahogy barna szemeiddel rám tekintesz, és mosolyogsz. Térdeimet átölelve ültem ott, remélve, a könnyeim elmossák a fájdalmat. Hiányzol.Tovább olvasom…
Válladra hajtottam a fejem, s így kémleltem az eget. Ma éjjelre csillaghullást ígértek. Vágytam meglátni a hirtelen felbukkanó fényeket, ahogy íveket rajzolnak a feketeségbe. Azt tartják, ilyenkor lehet kívánni, és beteljesül. Csendesen hallgattad, ahogy sorolom, amiket szeretnék. Te csak egyet mondtál: velem lenni. Elérzékenyültem. Átöleltelek, s csókkal pecsételtem meg a kívánságod. Békés boldogságban ültünk ott, egy pokrócba burkolózva. Bár meleg volt még mindig, de a szúnyogok hada ellen próbáltunk védekezni. A szemem sarkából láttam, ahogy az egyik csillag hosszú ívben hullik alá, s azonnal kívántam: téged és még rengeteg meghitt csillaghullást velem. Tíz év elteltével itt ülök veled újra... boldogan.Tovább olvasom…