„erdő” – novellák címszó szerint

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 15. 16:53 Lírai mininovella ❤️ 4 👁️ 43

Az erdő számomra hazatérés. Belépek, és átveszem a fák lassú lélegzetét, a ritmust, a Föld meleg súlya megtart és ellazít. A gyökerek történeteket hordoznak – régi lépéseket, elfelejtett neveket –, és amikor a talajhoz érek, érzem. A levelek között átszűrődő fény puha kézzel érinti az arcom, a madarak hangja összeköt eget és szívet, és én is csatlakozom. Itt minden él, figyel és befogad: a moha zöld csöndje, a fák kérgének érdes bölcsessége, a szél finom üzenetei. Az erdőben minden összetartozik, én is részévé válok a körforgásnak, ahol a jelen tiszta, a múlt békés, a jövő pedig fényben áll. Itt nyugalom, harmónia és tiszta szeretet van. Csak kapok az erdőtől mindent: energiát, szeretetet, és nem vár viszonzást. A Földön ez az egyetlen olyan hely, ahol nem elvenni akarnak, csak adni.

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 02. 16. 18:05 Élet ❤️ 2 👁️ 27

Azt gondoltam, hogy csúnyább leszel. De nem. Sármos arcodon semmit sem csúfított a halál. Mimikai ráncaid még most is jól állnak neked, az idő és a dolgos évek által vésett redők nem ártottak semmit a kinézetednek. Talán egy kicsit sápadtabbnak tűnsz, de ez természetes ebben a helyzetben. Mindig így néztél ki ifjúkorod óta. Hosszú évek óta nem láttalak, most meg itt sírok fölötted fekete ruhában. Te meg, mint egy vőlegény kimosakodva, fehér ingben, öltönyben lehunyt szemmel alszol. Pedig az öltöny nem volt a kedvenc ruhadarabod.

Amire először emlékszem rólad, az a szemedben bujkáló cinkos mosolyod volt. Gyermekként talán még szerelmes is voltam beléd. Csak az tartott vissza, hogy be is valljam neked, hogy rokoni szálak fűztek hozzád. Méghozzá elég közeli, a nagybácsikám voltál. Apám…

Írta: Fekete Ida Virág 📅 2026. 02. 18. 23:07 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 19

Egy erdő közeli kis településen nőttem fel. Ezért, vagy ki tudja mi is valójában az oka, de gyermekkorom óta szeretem a hegyeket. A lakótelepet, ahol éltünk körülölelte a Bükk erdő.
A méregzöldlevelű fák látványa – ahogy délcegen nyújtózkodtak az ég felé, mindig félelemmel vegyes csodálattal töltött el. Az erdő minden évszakban elkáprásztatott szépségével, és az évszakhoz illő változatos ruháival.
Kisiskolás koromban a szüleimmel gyakran jártunk a közelbe kirándulni gombát szedni. Elég korán megismerkedtem az erdő, és a természet szépségeivel. A fák melletti tisztás nagyon erős kakukkfű illatot árasztott, és a rét tele volt vadvirággal és szamócával. Eleinte csak apukámmal mereszkedtem be az erdő mélyére, ami akkor számomra még félelmetesnek tűnt. Emlékszem, milyen óvatosan lépkedtem a…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 02. 27. 14:01 Igaz történet ❤️ 2 👁️ 36

Ildikó a férjével együtt egy szép nyári reggel kirándulni indult. Kézen fogva ballagtak a jól ismert erdei úton. A hűvös tölgyesben a csicsergő madarak csak most kezdtek ébredezni. Erdei szamóca szegélyezte útjukat, csokorba szedték és vígan falatozták. A vargánya szelíden kandikált ki a dús avar alól. Lehajoltak értük és vidáman kosarukba szedték. Az ebédjükről már gondoskodott a természet. Talán egy órája barangoltak már, amikor úgy döntöttek, hogy szétválnak egymástól. Egyikük a gyalogútról balra fordult, másikuk jobbra tartott.

Ildikó az első külön töltött órában élvezte, hogy egyedül sétál az évtizedes tölgyek alatt, még a zümmögő méhecskék sem zavarták. Övé a világ, semmi sem zavarhatja meg ebben az idillben. Aztán, ahogy egyre mélyebbre tévedt az erdő belsejében, egy pillanatra…

Írta: Tasi83 📅 2026. 03. 02. 06:26 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 14

Gyermekkorom óta meglehetősen furcsákat álmodom. Talán a rémálmokhoz legfeljebb csupán annyi közük van ezeknek a szinte szürreális, groteszk látomássorozatok képeinek, hogy kis iskolásként főként olyan álmaim voltak, ahol meg kellett volna menteni valakinek, míg kamaszkoromtól mostani felnőtt koromig egyre inkább azok az álmok vették át agyam titkos tekervényei között a feltétlen irányítást, melyek egy ideális családról, párkapcsolatról, szerelemről, házasságról stb. szólnak.
Pedig meglehetősen rossz alvónak számítok, ugyancsak gyerekkorom óta. Általában ez az egész úgy kezdődik, hogy nagy nehezen elhelyezkedem leginkább egyszerű, favázas priccságyamon, majd szó szerint veszedelmes ringlispílszerű forgolódásba, és testem dobálozásába kezdek, akár csak egy olyan óriáscsecsemő…

Írta: Fekete Ida Virág 📅 2026. 03. 09. 20:07 Élet ❤️ 1 👁️ 20

Ma végre felébredtem téli álmomból, és csigaházamból kimozdultam. Az éledező tavaszi napsütés és a lenge szél kicsábított a szabadba.
A parkban ilyenkor virágzik a mogyorófa, a lengedező szellő ide-oda ringatja a vidáman himbálózó aranysárga fürtöcskéket.
A házak előtt eltévedt hóvirágok hullajtják szirmaikat, de nyomukban már nyílnak a színes kis kerti virágok, bontogatja sárga szirmait a nárcisz, és szivárványkék füzike nyújtózkodik félénken a füvek közül.

A lábam természetesen már magától is tudja, merre induljak. Szívemet az erdő mágnesként vonza maga felé, így már egy pillanatra sem kérdés, hogy merre visz az utam.
Remek útitársam is akadt, az unokám, aki szintén természetszerető, szívesen velem tartott.
A szokásos útvonalunkon bandukoltunk, közben jókat beszélgettünk, és a…

Írta: Vinczai Virginia 📅 2026. 03. 13. 17:50 Mikulás ❤️ 1 👁️ 15

Tél volt, mindent hó borított. Egy csendes falu utcái most valahogy más és furcsa. Az is lehet, hogy csak számomra. Ahogy sétáltam hazafelé, egy kedves úriemberrel találkoztam, még sosem láttam őt. Pont ez a férfi volt különös, más, mint a többi. Beszélgettünk, és megemlítette, errefelé röpködnek a hógolyók, nevettem, mert azt hitte, csak viccelődik. Aztán egyre többen említették, arra gondoltam, hogy ő rakta a bogarat a fülükbe. Minden nap láttam azt az urat, akivel találkoztam, mindig beszélgettünk. Egyre közeledett az adventi időszak, és ő egyre furcsább lett.
Sok mindent megtudtam róla, például azt, hogy Miklósnak hívják, piros a kedvenc színe, eredetileg Finnországban lakik, itt csak átutazóban van, meg ezer más dolgot. Amikor a munkájáról érdeklődtem, mindig kitért a válaszadás…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 03. 16. 22:45 Misztikus ❤️ 2 👁️ 15

Egy nyári estén sétáltam az erdőben. A lombok lágyan susogtak a szélben, mintha titkokat suttognának egymásnak, a madarak csivitelése pedig betöltötte a teret, mintha az alkonyat utolsó üzenetét közvetítenék. A Nap méltóságteljes lassúsággal ereszkedett alá az égen, aranysárga fénye áttört a fák sűrű lombján, és meleg simogatással érintette az arcomat.
A levegő selymes volt és hűvösen simogató, mégis magában hordozta a nyári Föld illatát – a mohák és páfrányok zöld frissességét, a virágok bódító édes aromáját és a fák kérgének enyhén fűszeres, mély illatát. A talaj puha volt a lábam alatt, apró gallyak roppantak meg minden lépésnél, mintha az erdő maga is figyelné az utamat.

Szerettem ezt a helyet. Mindig úgy éreztem, hogy az erdő magához ölel, hogy a fák bölcsessége és nyugalma belém…