Tényleg repkednek a hógolyók?
Vinczai Virginia
Tél volt, mindent hó borított. Egy csendes falu utcái most valahogy más és furcsa. Az is lehet, hogy csak számomra. Ahogy sétáltam hazafelé, egy kedves úriemberrel találkoztam, még sosem láttam őt. Pont ez a férfi volt különös, más, mint a többi. Beszélgettünk, és megemlítette, errefelé röpködnek a hógolyók, nevettem, mert azt hitte, csak viccelődik. Aztán egyre többen említették, arra gondoltam, hogy ő rakta a bogarat a fülükbe. Minden nap láttam azt az urat, akivel találkoztam, mindig beszélgettünk. Egyre közeledett az adventi időszak, és ő egyre furcsább lett.
Sok mindent megtudtam róla, például azt, hogy Miklósnak hívják, piros a kedvenc színe, eredetileg Finnországban lakik, itt csak átutazóban van, meg ezer más dolgot. Amikor a munkájáról érdeklődtem, mindig kitért a válaszadás alól, nem értettem, miért. Azt se mondta, hogy az pontosan hol lakik, melyik településen, vagyis csak annyit, hogy itt. Viszont ebben a faluban nincs és nem is volt üres ház.
Kedden eljött hozzám, elárulta, hogy igazából keres valamit, pontosabban valamiket. Semmi áron nem akart beavatni abba, hogy miket keres, azt mondta, úgyse érteném meg. Pedig én szívesen segítettem volna neki. 5 nap volt még decemberig, minden egyes nap nálam volt. Egyre forróbb lett köztünk a hangulat. Egyik nap bejött, és hátulról cirógatott, majd megölelt, én megfordultam, aztán... aztán megcsókolt. Ez volt az első alkalom, de jött a hat óra, és most sem sikerült itt tartanom. Elegem lett, elhatároztam, utána megyek.
Kilépett az ajtón, én vártam, de figyeltem, hogy merre indul. Ahogy kiléptem az utcára, egy hógolyó zúgott el a fülem mellett. Körülnéztem, de nem láttam semmit. Tudtam, ezt keresi Miklós, de nem szólhattam neki, mert akkor lebuktatom magamat. Lábujjhegyen követtem, ügyeltem arra, hogy egy kis hangot se adjak ki. Egészen az erdőig vezetett az út, bement, én kisvártatva utána, amikor beértem, már sehol sem találtam. Nem tudtam elképzelni, hova tűnhetett, aztán találtam egy órához hasonló valamit. Fogalmam sem volt arról, mi az, de azt sejtettem, hogy ez áll mindennek a hátterébe. Egészen zavaros volt minden, tudtam, hogy ezek a dolgok (óra, 18:00-kor eltűnés, keresés, hógolyó) összefüggenek. A fejemben a gondolatok cikáznak, egész este ezen agyaltam, de nem jutottam semmire.
December 1., vasárnap, újra jött, de most szomorú volt. Megkérdeztem tőle, miért búslakodik, azt válaszolta, azért, mert már csak 5 napja maradt azokat, amiket elvesztett, ráadásul még egy dolog eltűnt, ami nélkül nem jut ma haza. Nálam volt az, amit keres, és akkor rájöttem arra, hogy Miki tényleg nem átlagos ember. Csak a szemébe néztem, eközben lassan kihúztam a farzsebemből az órát. Odaadtam neki, csak bámult rám, már tudta, hogy tudok valamennyit. Halkan csak egy köszönömöt mondott. Ezután magához ölelt, és ezt felelte:
– Elég jó a kapcsolatunk ahhoz, hogy elmondjam az igazságot... Meg már úgyis tudod. – még mindig a szemét vizslattam, megfogtam a kezét és a kanapéhoz vezettem. – Nem mondhatom el, de megteszem, amiket keresek, azok a manóim. De hadd kezdjem az elejétől, én vagyok a Mikulás. November közepén jöttem ide először, hogy felmérjem a terepet. Ez a falu volt az utolsó, már mentem volna haza. Ugyanúgy, mint tegnap, bementem az erdőbe, és ekkor vettem észre, hogy három csintalan manó elveszett. Név szerint Csibészke, Huncutka, és Zsiványka, ők a legrosszabb manók egész Manófalván. Szóval ők tűntek el, és még mindig nincsenek meg. A ketyegő meg a csodaórám, ezzel jutok mindig haza. Sok mindenre képes, például át tud változtatni igazi Mikulássá, a föld bármely pontjára elrepít, mini telefonként is tudom használni, ezen kívül ide jegyzetelek, mindenkiről van teljes személyleírásom, és a kívánságokat is ide kapom meg. Egyébként nagyon sok nevem van, de feltételezem, a legtöbbet ismered. Talán az oroszországi nevem jelentése a legérdekesebb. Ott Ded Maroznak hívnak, ami azt jelenti, hogy Fagypapa, segítőm Snigurka az unokám, aki persze nincs. A manók a már említett Manófalván élnek, körülbelül ezren lehetnek ott, de ez mindig változik. Ők dolgoznak a gyáramban, szép, nagy és modern. Én az épület elkülönített részén lakom, egyébként hasonló a te házad stílusához. A rénszarvasok egy tágas istállóban laknak a gyártól nem messze. Ennyi volt az én történetem. – megdöbbenve hallgattam végig
Elhallgatott, én se tudtam mit mondani, csak néztük egymást szótlanul. Kivártatva újra megszólalt, és azt mondta nekem, hogy megmutat mindent, ha szeretném. Én persze azt feleltem, hogy szívesen megnézném. De fontosabb dolgunk volt, meg kellett találnunk az elveszett manókat. Másnap reggel a házamtól kezdtük a keresést. Este szomorúan mentünk haza, nem találtunk meg egyet sem. Egész este azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnánk elkapni azokat a csintalanokat. Végül rájöttem, hogy nem csak elkapni kell őket, hanem kifigyelni. Meg kell várni, míg a hógolyókkal dobálózni kezdenek, bár ez hosszú folyamat is lehet, de ez a leghatékonyabb. Miután feljött a nap, elmondtam Miklósnak is, azt találtuk ki, hogy annyi manót hívunk ide, hogy jusson minden utcára egyvalaki. A nap végéig meg is találtunk két rakoncátlan manót. 2 nap maradt, vagyis csak egy, mert a második már 6-a. Csibészkét is nagy nehezen megtaláltuk, aznap este elmentem vele.
Bementünk az erdőbe, megfogtam a kezét, ő elővette az óráját, fél pillanat múlva már ott is voltunk. Szempillantás alatt odaértünk, nagyon szép, egy csodahely. A gyárban még serényen folyt a munka. Az istállót néztük meg, épp pihentek a rénszarvasok, holnap fárasztó napjuk lesz. Végül a Mikulás házát néztük meg, bent sokat beszélgettünk, majd összebújva elaludtunk. Hajnalban keltünk, gyorsan felöltöztünk és mentünk is ki a garázsba. A szán már készen állt, az összes szarvas a helyén és az ajándékok is.
Felpattantunk, azonnal indultunk a világkörüli útra. Minden háznál megálltunk, a panelekbe a manók mentek, a többibe mi. Miután mindenhol jártunk, az én házam volt a cél. Itt elrontottunk valamit, ugyanis egy kamera felvett minket. Természetesen az ajándékomat nem én tettem a bakancsba, Mikulás távozott, aztán kis idő múlva visszatért Miklósként. Ez volt életem legjobb napja, és az utolsó szingliként.
Másnap összeházasodtunk, ez amolyan Mikulás-törvény. Kimondja a Mikulás-szabályzat, hogy amennyiben valakit megismer és szerelmes lesz, valamint látja a gyárat meg minden mást, azzal össze kell házasodnia. Amennyiben a másik fél ezt nem szeretné, varázslat segítségével el kell felejtenie. Kivételt élveznek a véletlenek és az igaz hívő gyerekek.
Finnországba kellett költöznöm, cseppet sem bánom. Nehéz megszoknom az állandó hideget, de végül is szeretem a telet, úgyhogy menni fog. Mikulásországhoz közeli faluba költöztem, itt van Miklós civil háza. Gyorsan találtam munkát, a postán dolgozom Télanyóként. Minden nap ott ülök, ez a legjobb munka a világon. A világban mindenhol elterjedt, hogy nem csak Télapó, hanem Télanyó is létezik.
10 év telt el az ügy óta, még mindig ugyanúgy szeretjük egymást és két gyermekünk is született. Boldogságban, szeretetben élünk együtt a kis faluban a mai napig.
Sok mindent megtudtam róla, például azt, hogy Miklósnak hívják, piros a kedvenc színe, eredetileg Finnországban lakik, itt csak átutazóban van, meg ezer más dolgot. Amikor a munkájáról érdeklődtem, mindig kitért a válaszadás alól, nem értettem, miért. Azt se mondta, hogy az pontosan hol lakik, melyik településen, vagyis csak annyit, hogy itt. Viszont ebben a faluban nincs és nem is volt üres ház.
Kedden eljött hozzám, elárulta, hogy igazából keres valamit, pontosabban valamiket. Semmi áron nem akart beavatni abba, hogy miket keres, azt mondta, úgyse érteném meg. Pedig én szívesen segítettem volna neki. 5 nap volt még decemberig, minden egyes nap nálam volt. Egyre forróbb lett köztünk a hangulat. Egyik nap bejött, és hátulról cirógatott, majd megölelt, én megfordultam, aztán... aztán megcsókolt. Ez volt az első alkalom, de jött a hat óra, és most sem sikerült itt tartanom. Elegem lett, elhatároztam, utána megyek.
Kilépett az ajtón, én vártam, de figyeltem, hogy merre indul. Ahogy kiléptem az utcára, egy hógolyó zúgott el a fülem mellett. Körülnéztem, de nem láttam semmit. Tudtam, ezt keresi Miklós, de nem szólhattam neki, mert akkor lebuktatom magamat. Lábujjhegyen követtem, ügyeltem arra, hogy egy kis hangot se adjak ki. Egészen az erdőig vezetett az út, bement, én kisvártatva utána, amikor beértem, már sehol sem találtam. Nem tudtam elképzelni, hova tűnhetett, aztán találtam egy órához hasonló valamit. Fogalmam sem volt arról, mi az, de azt sejtettem, hogy ez áll mindennek a hátterébe. Egészen zavaros volt minden, tudtam, hogy ezek a dolgok (óra, 18:00-kor eltűnés, keresés, hógolyó) összefüggenek. A fejemben a gondolatok cikáznak, egész este ezen agyaltam, de nem jutottam semmire.
December 1., vasárnap, újra jött, de most szomorú volt. Megkérdeztem tőle, miért búslakodik, azt válaszolta, azért, mert már csak 5 napja maradt azokat, amiket elvesztett, ráadásul még egy dolog eltűnt, ami nélkül nem jut ma haza. Nálam volt az, amit keres, és akkor rájöttem arra, hogy Miki tényleg nem átlagos ember. Csak a szemébe néztem, eközben lassan kihúztam a farzsebemből az órát. Odaadtam neki, csak bámult rám, már tudta, hogy tudok valamennyit. Halkan csak egy köszönömöt mondott. Ezután magához ölelt, és ezt felelte:
– Elég jó a kapcsolatunk ahhoz, hogy elmondjam az igazságot... Meg már úgyis tudod. – még mindig a szemét vizslattam, megfogtam a kezét és a kanapéhoz vezettem. – Nem mondhatom el, de megteszem, amiket keresek, azok a manóim. De hadd kezdjem az elejétől, én vagyok a Mikulás. November közepén jöttem ide először, hogy felmérjem a terepet. Ez a falu volt az utolsó, már mentem volna haza. Ugyanúgy, mint tegnap, bementem az erdőbe, és ekkor vettem észre, hogy három csintalan manó elveszett. Név szerint Csibészke, Huncutka, és Zsiványka, ők a legrosszabb manók egész Manófalván. Szóval ők tűntek el, és még mindig nincsenek meg. A ketyegő meg a csodaórám, ezzel jutok mindig haza. Sok mindenre képes, például át tud változtatni igazi Mikulássá, a föld bármely pontjára elrepít, mini telefonként is tudom használni, ezen kívül ide jegyzetelek, mindenkiről van teljes személyleírásom, és a kívánságokat is ide kapom meg. Egyébként nagyon sok nevem van, de feltételezem, a legtöbbet ismered. Talán az oroszországi nevem jelentése a legérdekesebb. Ott Ded Maroznak hívnak, ami azt jelenti, hogy Fagypapa, segítőm Snigurka az unokám, aki persze nincs. A manók a már említett Manófalván élnek, körülbelül ezren lehetnek ott, de ez mindig változik. Ők dolgoznak a gyáramban, szép, nagy és modern. Én az épület elkülönített részén lakom, egyébként hasonló a te házad stílusához. A rénszarvasok egy tágas istállóban laknak a gyártól nem messze. Ennyi volt az én történetem. – megdöbbenve hallgattam végig
Elhallgatott, én se tudtam mit mondani, csak néztük egymást szótlanul. Kivártatva újra megszólalt, és azt mondta nekem, hogy megmutat mindent, ha szeretném. Én persze azt feleltem, hogy szívesen megnézném. De fontosabb dolgunk volt, meg kellett találnunk az elveszett manókat. Másnap reggel a házamtól kezdtük a keresést. Este szomorúan mentünk haza, nem találtunk meg egyet sem. Egész este azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnánk elkapni azokat a csintalanokat. Végül rájöttem, hogy nem csak elkapni kell őket, hanem kifigyelni. Meg kell várni, míg a hógolyókkal dobálózni kezdenek, bár ez hosszú folyamat is lehet, de ez a leghatékonyabb. Miután feljött a nap, elmondtam Miklósnak is, azt találtuk ki, hogy annyi manót hívunk ide, hogy jusson minden utcára egyvalaki. A nap végéig meg is találtunk két rakoncátlan manót. 2 nap maradt, vagyis csak egy, mert a második már 6-a. Csibészkét is nagy nehezen megtaláltuk, aznap este elmentem vele.
Bementünk az erdőbe, megfogtam a kezét, ő elővette az óráját, fél pillanat múlva már ott is voltunk. Szempillantás alatt odaértünk, nagyon szép, egy csodahely. A gyárban még serényen folyt a munka. Az istállót néztük meg, épp pihentek a rénszarvasok, holnap fárasztó napjuk lesz. Végül a Mikulás házát néztük meg, bent sokat beszélgettünk, majd összebújva elaludtunk. Hajnalban keltünk, gyorsan felöltöztünk és mentünk is ki a garázsba. A szán már készen állt, az összes szarvas a helyén és az ajándékok is.
Felpattantunk, azonnal indultunk a világkörüli útra. Minden háznál megálltunk, a panelekbe a manók mentek, a többibe mi. Miután mindenhol jártunk, az én házam volt a cél. Itt elrontottunk valamit, ugyanis egy kamera felvett minket. Természetesen az ajándékomat nem én tettem a bakancsba, Mikulás távozott, aztán kis idő múlva visszatért Miklósként. Ez volt életem legjobb napja, és az utolsó szingliként.
Másnap összeházasodtunk, ez amolyan Mikulás-törvény. Kimondja a Mikulás-szabályzat, hogy amennyiben valakit megismer és szerelmes lesz, valamint látja a gyárat meg minden mást, azzal össze kell házasodnia. Amennyiben a másik fél ezt nem szeretné, varázslat segítségével el kell felejtenie. Kivételt élveznek a véletlenek és az igaz hívő gyerekek.
Finnországba kellett költöznöm, cseppet sem bánom. Nehéz megszoknom az állandó hideget, de végül is szeretem a telet, úgyhogy menni fog. Mikulásországhoz közeli faluba költöztem, itt van Miklós civil háza. Gyorsan találtam munkát, a postán dolgozom Télanyóként. Minden nap ott ülök, ez a legjobb munka a világon. A világban mindenhol elterjedt, hogy nem csak Télapó, hanem Télanyó is létezik.
10 év telt el az ügy óta, még mindig ugyanúgy szeretjük egymást és két gyermekünk is született. Boldogságban, szeretetben élünk együtt a kis faluban a mai napig.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!
További hasonló novellák a Mikulás témából: