„figyelem” – novellák címszó szerint

Írta: Kendi 📅 2026. 01. 24. 12:12 Egyéb ❤️ 0 👁️ 12

Két alak áll, gyufafej a szív helyén, és a láng köztünk reszket. Ha közelebb lépünk, elégünk; ha hátrálunk, kialszik. Beszélni nem merünk, mert a szó huzat. Mégis tudjuk, a tűz nem ellenség, csak kérdés. Meddig tartod a fényt anélkül, hogy birtokolnád? A kezem árnyéka menedék, a tied irány. Amikor fellobban, nem győzelem ez, hanem megállapodás: egyszerre vigyázni és engedni. Tanuljuk az egyensúlyt, lélegzetre osztjuk az időt, és számolunk a törékenységgel. A láng emlékeztet: a szeretet munka, figyelem, közös felelősség. Ha elfáradunk, cseréljük a gyufát, nem a reményt. Így marad fény, még viharos szobákban is sokáig. Két ember között csendesen. Élve.

Írta: Tasi83 📅 2026. 01. 28. 03:55 Romantikus ❤️ 1 👁️ 7

Ha kimegy az utcára, előbb-utóbb mindenki megbámulja.
Még valóságos rögtönzött füttykoncertben is van része, amint könnyed, gazellaszökkenéssel felkapaszkodik a villamosra. Éppen aszfaltoznak a részeges, elviselhetetlen kánikulában, és a melósok között sok a fiatal legény, akik kedvükre legeltethetik rajta – persze csak átmenetileg –, mohó és kíváncsiskodó szemeiket.
– De jó bőr vagy, kisanyám! Azta! Legyél a barátnőm! – kurjongatnak utána, ami alig öt perc után már zavaró tényezőnek hat, pláne, hogy a többi utas ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel.

Még a középkorú, bajszos buszvezető is megbámulja őt sötétített, dioptriás szemüvegén keresztül, mintha még életében nem látott volna annyira káprázatosan sugárzó, álomgyönyörűséges angyali csodát, amit nőies kisugárzása a legtöbb ember…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 02. 07. 12:18 Egyéb ❤️ 1 👁️ 27

A nyugalom nem egyenlő a hangtalansággal. Sokkal inkább hasonlít egy simára csiszolt kőhöz, amely a tó fenekén pihen, miközben felette viharok korbácsolják a vizet. Az idős asszony ujjaival végigsimította a kő érdes barázdáit, és érezte, ahogy a pulzusa lelassul. A válla fölött egy fehér galamb suhant el, majd puhán leszállt a közeli pad támlájára. Nem repült tovább, nem keresett élelmet. Csak nézte a vizet. Ez a madár volt a lélek szimbóluma: azé a részünké, amely képes a legzajosabb nap közepén is egyszerűen csak megérkezni. Ebben a közös mozdulatlanságban megszűnt az idő. Csak a lélegzet maradt, meg a bizonyosság, hogy minden, ami fontos, már itt van.

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 21. 16:37 Növekedés, önfelfedezés ❤️ 3 👁️ 26

Az évek során összegyűlő tapasztalat és bölcsesség átadható. Sok öröm, sok nehézség, sok újrakezdés, sok csendes felismerés sűrűsödik össze benne. Az élet minden területén van tanulnivaló, mégis van egy tudás, amely minden más fölé ér: a szeretet gyakorlata. A figyelem. Az, hogy a mindennapokban hogyan marad ember az ember, akkor is, amikor fáradt, amikor siet, amikor tele van a feje, és könnyebb volna elfordulni.
A lexikális tudás megszerezhető. Iskolában, könyvekből, tanfolyamokon, önállóan. Nyelvek, képletek, dátumok, szabályok – mind fontosak, mégis csak az elme területei. Az élet azonban nem vizsgafeladat. Az élet döntésekből, helyzetekből, kapcsolatokból áll. Abból, hogyan szól valaki a másikhoz. Hogyan kér elnézést. Hogyan vállalja a hibáját. Hogyan áll fel, amikor elbukik. Hogyan…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 24. 00:36 Önismereti ❤️ 4 👁️ 77

Esik az eső, sötét szürkeségbe borult minden. A hangulatom is hasonló, mint az időjárás. Komor és szomorú. Nézem ezt a szürkeséget, és csak most észrevettem, hogy bennem is ott van ugyanez.
Pedig az eső csak esik. Nem akar rossz hangulatot okozni. A szél csak fúj. Ez a természete. És én? Ma érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Talán ez okozza. Most észrevettem, hogy ma minden közelebb jön hozzám. A hangok, a gondolatok, az érzések.
Ekkor megszólalok magamban.
– Itt vagy, szomorúság?
Kérdezem.
– Itt vagyok – válaszolja csendesen. – Ma hamarabb észrevettél.
– Igen – mondom neki. – Ma minden erősebb.
Lélegzem mélyen. Megállok egy pillanatra. Pihenek. Maradok csendben, történik valami egészen egyszerű: rámosolygok a szomorúságomra.
– Látlak tisztán – mondom neki. –
És ettől máris…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 03. 29. 14:10 Egyéb ❤️ 1 👁️ 11

Az óra pontban délutánt ütött, de a város nem lassított. A fém és az üveg szüntelen lüktetése beszűrődött az ablakon, egyfajta gépies fehér zajként telepedve a szobára. Adél az asztalánál ült, és érezte, ahogy a külvilág káosza – a határidők, a megválaszolatlan üzenetek és a távoli szirénák – lassan elkezdi felőrölni a figyelmét.
Ekkor döntött. Nem menekült el, csak megállt.
Vett egy mély lélegzetet, és alkalmazni kezdte azt a belső rendet, amit már annyiszor gyakorolt. Először a Szakrális Védelmi Rituálé lépéseit idézte fel: képzeletben egy tiszta, áttetsző burkot vont maga köré. Ez a fal nem elszigetelte, hanem megszűrte a világot. A zajok kint maradtak, csak a saját szívverésének ritmusa és a lélegzete maradt bent vele. Ebben a védett térben a külvilág sürgetése súlytalanná…

Írta: B.É. Krisztina 📅 2026. 04. 18. 17:49 Egyéb ❤️ 2 👁️ 13

A szoba mindig ugyanott volt a lakás végében.
Nem volt bezárva, mégis ritkán nyílt ki.
Az ember néha elhaladt előtte.
Reggel sietett, este fáradt volt.
A kilincs hidegen maradt.
Nem volt benne semmi különös.
Egy szék, egy kis asztal, egy ablak, ami egy belső udvarra nézett.
Mégis volt benne valami, amit nem lehetett pontosan megnevezni.
Egy nap az ember megállt az ajtó előtt.
Nem történt semmi rendkívüli.
Csak elfogyott benne a továbbmenés.
Lassan lenyomta a kilincset.
A szoba csendes volt.
Nem várta, nem hívta.
Mégis úgy tűnt, mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer belép.
Az ember leült a székre.
Nem vette elő a telefonját, nem nézett körül sokáig.
Csak ott volt.
Az ablakon beszűrődött egy halvány fény.
Nem volt erős, nem világított meg mindent.
De elég volt…