„hit” – novellák címszó szerint

Írta: Poór Edit 📅 2026. 04. 22. 10:38 Spirituális ❤️ 2 👁️ 9

Federico nyolcéves kisfiú, aki a szüleivel Olaszországban, Avezzanóban lakott. Ez egy kis városka, melyet hegyek vesznek körül. A község területén főleg családi házak vannak nagyobb földterülettel. A nagyszülei is itt éltek, nem messze tőlük.
Nyaralásból érkeztek hazafelé, amikor a szerpentinen az autójuk megcsúszott, és a szakadékba borult. Szülei a helyszínen, azonnal életüket vesztették. Federico kirepült a kocsiból zuhanás közben, és egy faágán landolt. Kisebb karcolásokkal megúszta a balesetet. A nagyszülők nem engedték árvaházba, hanem magukhoz vették, taníttatták és felnevelték.
Nagykorúként már dolgozott, és ő segített nekik, azonban egy vírusfertőzés következtében mindketten rövid időn belül meghaltak. Federico magára maradt, de mindig becsületesen dolgozott, szerették a…

Írta: Lothár 📅 2026. 04. 17. 20:18 Lírai mininovella ❤️ 2 👁️ 12

Keveseknek beszéltem róla, hogy kislányként képzelt dobozkát őriztem, amibe egyetlen vágyamat rejtettem. Azonkívül nem is volt másom (a szüleim korán meghaltak), csak az esténkénti sírásom. Attól megnyugodtam, és elaludtam. Álmaimban mindenütt a vágyott boldogság drágaköveit láttam: kigurultak a lelkemből, és a szívemben megálltak.

Gyermekéveim várakozásokkal telve teltek, kamaszkoromhoz tereltek. Rendszeresen templomba mentem, hogy Istent megtaláljam, s minden rosszról megfelejtkezzem. Bizony, késő estig az üres padban ültem, és csendesen tűnődtem. Elmerengtem a gyertyalángok pislákolásán, az árnyékos feszület drámaiságán. A faragott angyalok mozdulatlanságán, s elgondolkoztam Jézus ígéretén, tanításán.

Felnőtt nőként (mert belefáradtam) Isten keresését dühösen feladtam. A templom…

Írta: Rebeka Nagypál 💠 📅 2026. 04. 11. 19:31 Igaz történet ❤️ 1 👁️ 13

A családunkban sokszor előkerült ez a történet. Nem úgy, mint valami hősi legenda, hanem inkább elcsendesedve, fájó emlékként, mintha még évtizedek múltán is ott kísértene benne a háború zaja. A dédnagyapám, amikor elmesélte, sosem emelte fel a hangját. Nem cifrázta, nem tett hozzá semmit, csak elmondta újra és újra, ugyanazzal a komoly, könnyes tekintettel, mert tudta, hogy azon a napon ő is meghalhatott volna. A Don-kanyarban szolgált, a fronton, de nem fegyverrel a kezében. Szakács volt. Sokak szemében talán ez kisebb szolgálatnak tűnhet, de ott, a háború poklában enni ugyanolyan szükség volt, mint lőni vagy menetelni. A katonák fáradtak voltak, átfáztak, kimerültek, és egy tál meleg étel néha többet ért minden biztató szónál. Ezt ő pontosan tudta. Azt mondogatta, a fronton az ember…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 04. 07. 18:20 Élet ❤️ 4 👁️ 46

Több mint fél évszázadot megéltem már, s örömmel mondhatom el, hogy legalább 99%-át boldogságban, békében töltöttem önmagammal és embertársaimmal. Kár azért az 1%-ért, amit másképp éltem át!

Eszmélésem óta mindig a derű volt a legjobb barátom. Már az iskolában is tréfamesternek neveztek. Mindig megnevettettem a társaimat. Bizonyára a genetikának is köszönhetem ezt a tulajdonságomat. A szüleim pozitívan szemlélték a világot, édesanyám ma is köztünk él. Gyermekkoromban sokat jártuk a hegyeket, erdőket, mezőket. Hol gombát, hol mezei virágot szedtünk, de olyan is volt, hogy csak azért róttuk a vidéket, hogy gyönyörködhessünk a dimbes-dombos hegyoldalakban. Kertes családi házban nőttem fel, háziállatokkal körülvéve. Rengeteg gyümölcs termett nálunk, nyáron degeszre ettük magunkat a…

Írta: Magdus Melinda 📅 2026. 03. 29. 16:10 Igaz történet ❤️ 3 👁️ 43

Egy anyának szeretnék emléket állítani, aki már átment egy általam még nem ismert dimenzióba, valamint egy másik anya életét szeretném elmesélni, aki még ennek az árnyékvilágnak a lakója.

Aki eltávozott már köreinkből, kicsit előbb született, mint élő társa. Ha élne, éppen 90 éves lenne. Hetedik gyermekként látta meg a napvilágot egy nyár végi délután, egy picinyke nógrádi falucska szerény házikójában. Nem várt gyermekként ő zárta a sort idősödő édesanyja kései szülöttjeként. Még rendes ruha sem jutott neki, nővérei kinőtt, kopott ruháit hordta. Cipőt ritkán látott, mert arra már nem tellett a szüleinek. Örültek, ha betevő falatot tudtak adni gyermekeik számára. Akkoriban a háztájiból éltek, a ház körüli lábas jószágok kerültek a fazékba, a baromfiudvar biztosította a tojást és némi…

Írta: K. Barbara 📅 2026. 03. 07. 12:05 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 27

A kreativitás nem mindig elég ahhoz, hogy valaki elkezdjen valamit. Kell hozzá némi akarat, elhivatottság és önmagukba vetett hit, hogy igenis véghez tudunk valamit vinni.
Én írni kezdtem. Bármiről, ami megfog, ami megérint. Nem mindig jön magától, de mikor a képzeltem és a gondolataim egyesülnek, valamit alkotok. Nekem sokat jelent, hisz minden egyes tollvonás egy darabka magamból.
Ha csak egy ember elolvassa, amit írok, nekem már az is rengeteget jelent. Számomra kreativitás belül kezdődik, arra várva, hogy mikor törhet igazán a felszínre. És ha egyszer a felszínre tör, attól kezdve elindul egy csodálatos folyamat.
Valamit alkotni, ami megmarad, fantasztikus.

Írta: Leslie Webster 📅 2026. 02. 09. 13:25 Élet ❤️ 0 👁️ 16

Gyurinak hívták, alig múlt 18 éves.
Egy lepukkant kis házban élt a város szélén a beteg édesanyjával.
Szellemileg kicsit elmaradott volt, állítólag kiskorában fejére ejtették.
De normális, szerény életet élt. Egy építkezésen dolgozott a városban, olyan „tedd ide, tedd oda” munkára használták.
Az ő kis pénzéből meg a beteg édesanyja nyugdíjából éltek.
Gyuri minden nap egy templom mellett ment el, és amikor csak tehette, vagy úgy látta, hogy nyitva van az ajtó, betért a templomba.
Letérdelt az oltár elé, felnézett, és elmondta a maga kis mondókáját.
– Szia Isten, Gyuri vagyok. Látom, te is egyedül vagy, én is, de amúgy nálam minden rendben. Kérlek szépen, nagyon vigyázz magadra, és megígérem, hogy én is vigyázok. – szólt, és miután felállt és távozott volna, még visszaköszönt.
–…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 02. 05. 21:25 Misztikus ❤️ 2 👁️ 23

Volt egyszer egy kisfiú, Levente, aki vakon született. Soha nem látta a napfényt, a kék eget, édesanyja arcát – mégis tudta, hogy a világ szép. Mert a szívével látott.
Amit a szeme nem érzékelt, azt a lelke pótolta: hallása, szaglása, ízlelése – mind kifinomult, érzékeny csatornák lettek számára. Az illatok voltak a kedvencei. Megtanulta megkülönböztetni a reggeli harmat frissességét a levendula illatának nyugalmától, vagy az eső illatát a forró nyári köveken. A világ neki hangokból, szagokból és szeretetből állt.

Szülei szerették őt tiszta szívvel, de nem tudtak annyit keresni, hogy kifizessék azt a különleges beavatkozást, ami esélyt adhatott volna a látásra. A remény élt csak a számukra.
Levente soha nem panaszkodott. Inkább ő vigasztalta az édesanyját:

– Anyu, kérlek, hidd el…