UTAZÁS

A legtöbb ember vélhetően csak azért utazik jó messzire az imádott kontinensig – amelyet birtokba venni, illetve meghódítani kíván –, mert egészen egyszerűen vagy folyamatos stresszhatásnak és kíméletlen idegőrlésnek van naponta és meglehetősen huzamosabb ideig kitéve.

Vagy pedig az esetek legnagyobb többségében egyedül és kizárólag csak azért, mert agyalagútjaiban megfogalmazódott a rejtett tudatállapot: ki akarok legalább egy hétre szabadulni a rohanó és bűzös nagyvárosok kellemetlen és avíttos forgatagából, és visszatérnék minden alkalommal az érintetlen mennyország paradicsomába, kicsi szigetem béke- és harmóniával felszentelt üdülőhelyére.

S mindezek után, kivált egy család időbeosztása különben sem mondható mindennapinak, de átlagosnak aztán végképp nem, az ember mit tehet egyebet, mint addig csűri-csavarja a naptári napok rohangáló hónapjait az orra előtt, míg az nem eredményez egy olyan – vélhetően mindenki számára elérhető és elfogadható időpontot –, ami mindenkinek jó, és senkinek sem okoz fennakadást.

A Loboncz családban egyes-egyedül a feleség, Edina asszony szeretett nyaralni, a többi családtag, apuka és egy szem gyerek is akként gondolkodott a nyaralásról is, mint az összes többi felesleges próba- és tehertételről, ami úgy hiányzik az embernek, mint púp a hátára.

Ezen összességében talán nem is lehetett volna csodálkozni, hiszen az apuka a lehető leglustikább fajtából került elő – ha egyszer a hölgy férjjelöltre vadászik –, és sajnos az idősebb Loboncz papa is csak úgy állt a munkához, illetve a dolgok elvégzéséhez, hogy más is könnyen hozzájusson.

Tehát nem különösebben erőltette meg magát, hacsak a jutalmak kiosztásánál nem szerepelt legalább egy hordó vagy demizson pálinka, égetett szeszféleség, illetőleg bor minden mennyiségben.

A fiatalabb Loboncz Mihállyal ez legfeljebb csak akkor eshetett meg – ha pusztán csak a büszke férfias kakaskodásának és morózus temperamentumának és személyiségének köszönhetően volt kollégái és barátainak hívott Janus-arcú pernahajderek és hirigjanik társaságai meg nem hívták valahova, és akkor sajnos kellő rendszeresség mellett a Loboncznak derekasan ki kellett vennie a részét a sokszor hajnalig is eltartó ivászatokból. Amit a feleségen és szeretve tisztelt anyuskán kívül szinte mindenki elnézett neki.

A Costa Brava egyik mennyei paradicsomába, valóságos üdülőtelepére mentem Tossa de Marba, ami roppant közel – alig egy órácska buszozásra fekszik Barcelona középkori antikvitással és pompázatos palotákkal megáldott városától, és minthogy a spanyol ajkúak roppantul kifinomultan adnak a hagyományok és saját népművészeti kultúrájuk becsület- és tiszteletben tartására, naponta megszólaltak azok a bizonyos, korántsem kellemes, csengő-bongó, orgonaszerű zenével játszadozó harangok, amik szinte több tucat templomban meg voltak találhatók a nyaraló szinte összes területén. – Anyuskám, muszáj volt éppen ide jönni?! – értetlenkedett rendszerint, ha valami fölöttébb nem stimmelt Loboncz. – Maradhattunk volna egészen nyugodtan anyádnál is! Inkább elhallgatom az öreglány ócsárló megjegyzéseit, minthogy itt döglesszem magamat a kánikulával fertőzött napsütésben.

– Azt a hét meg a nyolcát! Nézze meg az ember!

Mindjárt megmondom, hogy micsoda vagy te, Loboncz Mihály? Te egy arrogáns, önelégült, mindennel telhetetlen kis bakfis vagy! Ezt vedd tudomásul! Te beszélsz és könyörögsz nekem, hogy egyszer már ki akarsz szabadulni a szén-monoxidos fővárosból, és független levegőről sápítozol, miközben ugyanolyan vagy, mint az összes többi – jött ki a sodrásból Edina asszony.

Loboncz – rendszerint, ahogyan általában akkor szokta, ha egy kicsit megjátszotta magát annak érdekében, hogy lelke legsötétebb, emberektől is elrejtett zugait végigkutassa, és vélhetően fel is fedezze azt, hogy vajon hol is hibázott?

Vagy mi az, amit mértéktelen közönyösséggel el mert rontani – most akárhogy törte kicsiny, alig pár centis mogyoróeszét, ez sajnos egyáltalán nem jutott eszébe.

Azért persze az őszinte igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Loboncz Mihálynak a szokásos sörözéseken és cigarettafüst-rituálékon kívül más dologra aligha lehetett volna szüksége, legfeljebb annyiban, hogy igenis valamivel mindenképpen el kellett magát foglalnia persze, ha szándékosan nem akarta azt megreszkírozni, hogy másoknak, így feleségének is az agyára menjen. Valamilyen – legalább a délelőtti órákat is beleértendő – elfoglaltságra lett volna szüksége, és ha még ehhez fizettek volna is, akkor talán ő lett volna, ha nem is a legmegelégedettebb ember, de bizonyára a legboldogabb ezen a földön.

Most itt voltak ebben az érintetlen paradicsomban, hiszen Edina asszonynak a szokásos lótás-futás mindennapos unalomig hajszolt hétköznapjait valahogyan le kellett vetkeznie, és erre mi más megoldást találhatott volna, mint kiült a gyönyörű égszínben játszó és horizontot is megérintő tengerpartra, amely furcsa módon legjobban fiát, Aladárt lepte meg a leginkább – hiszen eddig mindig úgy képzelte kamaszos és csacska álmait is felhasználva persze, hogy az álmok bűvös és fellelhető, meghódítható szigetei egytől egyig homokra épültek –, tehát vélhetően nyugodtan kijelenthető, hogy minden tengerpartnak igenis homokosnak kell szükségszerűen lennie.

Most, ahogyan lába hozzászokott az idegeket is próbára tevő – legalábbis az első napokban – feltörő kavicsos parthoz, ami nem is lett volna akkora szentségtörés, ha legalább a vízben már egy kicsit homokos és puhább talajt is érzékelhetett az ember felettébb érzékeny talpa, de hát ha már a tengerben is gyöngéd homokszemcsék helyett az ember durva és éles kavicsokkal találkozott, akkor ebből csak arra az egyetlen dologra következtethetett, hogy ez az út félhetően roppant olcsó és jutányos volt legalábbis azon utazással foglalkozóknak, akiknek hivatásszerű munkájuk az, hogyan vezessenek meg és csapják be a gyanútlan embertömegeket, amik a kikapcsolódás ősi reményében bizalmat szavaztak nekik. Aladárt azonban nyomban és azonnal levette a lábáról az a Don Quijote-típusú lovagkastély, ami hosszan elnyúlott a part menti sziklákon, és olyan volt, mintha Atlantisz egyik kiemelkedett zátonyán megfeneklett volna egy kacsalábakon forgó tündérpalota, ami megjegyzendő, sokkal inkább épülhetett a keresztes hadjáratok háborúskodásai közepette, mintsem a békésebb és bizonyára virágzóbb korszakokban.

Abban a meghatározó pillanatban, amint lábait az éles sziklaperemre helyezte, azonnal tudta: „Igen, itt szeretnék élni hátralevő életemben!” – Ebben a mindent betöltő harmóniában és teljességben bizony sok mindenben tisztábban és bizonyára élesebben is kitisztul az embernek a feje, mintsem a cigifüsttől megfertőzött, szén-monoxidos nagyvárosokban.

– Na, mire vársz még?! Nézzed nekem a csajszikat! – mondta az apuka Loboncz, hiszen ha számításba vesszük, hogy Aladár történetesen szemüveges volt, és különösebben egyik nyaralóhelyen vagy hölgyközönség előtt nem keltett volna feltűnést, akkor ez szinte már magától értetődik.

– Ugyan, ugyan! Hagyd már békében azt a kölköt!

Majd ha akar, akkor széjjel fog nézni! Nem igaz?! Na, menj szépen a vízbe, kincsem! Nézd csak meg nyugodtan, hogy milyen a hőmérséklete – felelte erre Aladár anyukája.

– Oké! – s már viharozott is a meghódítani vágyott hullámok közé Aladár, akit, hogy egyáltalán még a nap káros ibolyántúli nagyon veszélyes sugarai se érinthessenek meg akárcsak egyetlen ujjal is, nem elég, hogy bekentek mindenfajta drágábbnál drágább naptejjel és különféle faktoros vackokkal, amik meglehet, hogy azoknak esetlegesen használtak is valamit, akik persze már előzetesen elnyerték az alapszínüket az adott környezetben, de egy olyan félszeg és jócskán önbizalomhiányokkal és kisebbrendűségi komplexusokkal is küszködő emberkének, mint Aladár, hát igen, vele egészen más volt a helyzet. Ráadták a szokásos, búvároknak való felszerelést, többek között a fehér pólót és a búvárszemüveget, és így végig naptejtől tocsogva küldték be, hogy élvezze a frissítő hullámok adta békés nyugalmat és félhetően felüdülést!

– Isteni a víz! Anya, gyere be nyugodtan! – mondta az apuka, aki már ekkor megérezte, hogy életének egyetlen jó döntése volt, hogy elvette ezt az asszonyt, akire aztán végképpen semmiféle panasza nem lehetett, mert nem elég, hogy mindent az orra alá tett, de még a vásárlást is saját maga intézte el neki, hiszen Loboncz Mihály még véletlenül sem vette volna a fáradságot, hogy egyáltalán a spanyol beszélt nyelv alapjaival csak úgy hellyel-közzel megismerkedhessen. Neki bőségesen megfelelt, ha mindennap reggel, délben, illetve este rituális szertartásosság mellett elfogyaszthatta a naponta beígért sör- és cigarettaadagját.

Loboncz Aladárnak, mivel csöndes és magának való gyerek hírében állt, roppant kevés, igazán érdemben fölmutatható barátja akadt szinte minden iskolában, amit eddig megjárt, és ezért azt találta ki, hogy autodidakta módszerekkel saját maga fogja egyetemes kultúrájának elefántcsonttornyait csiszolni és egyúttal fejleszteni is. Úgyhogy a legelső dolga volt, hogy mivel a szülei roppant elfoglalt és bizony tevékeny emberek hírében álltak, azonnal bevonult a helyi kis fiókkönyvtárba, és a szabadidejében, amíg nem kellett utazni, előszeretettel tanulmányozta főleg a spanyol történelmet és kulturális behatásokat, amikkel vélhetően már az utazás idején később számolt is. S mivel nagyon szerette a lírát, prózát és mindent, ami szépirodalom, azért valósággal falta a spanyol irodalomból irodalomórán megismerhetett klasszikusokat, és amit minduntalan elővett, Cervantes: Don Quijote-ja volt, és most ezen a mesés tengerparton, ahol bár kétségtelen, hogy egyáltalán nem kis fáradságába és megpróbáltatásába került az, hogy a tengerbe bemenjen, ez szinte már nem is zavarta, összeszorított fogakkal tűrte, hogy az éles kövek nem egy esetben kissé kínzó és idegtépő fájdalmakat okozzanak.

A parton mindenütt bikinis és fürdőruhába öltözött sellők, tündérek, földre szállt mennyországi angyalok kelleték magukat csalafintán, bájosan és meglepően kacéran. Ha az ember nem ismerhette volna ezeket a – valószínűen mindenre kapható hölgyikéket –, akkor nemcsak hogy kinyílt volna a csipától a szeme, de megfogadta volna az anyai jó tanácsot.

– Soha ne kezdj pusztán csak futó- és flörtcélból olcsó kalandokba!

Hát igen, szegény Aladár is a szerelemnek nevezett különös érzés bűvös hálójában fetrengett, csak az ő kedvese – valószínűleg hallani sem akart egyáltalán arról, hogy ő maga még egyáltalán létezik –, mert talán Aladár nemhogy elárulta volna neki a félszegen rejtett érzelmeit, de sajnos az adott hölgy egyáltalán nem volt az esete egy ilyen, minden udvariassággal és kellő erkölcsiséggel megáldott emberkének.

Sajnos az akkori lányok már csak azt nézték, hogy az adott fiatalemberek a „pasiszótárnak” nevezett varázskönyvben vajon elérik-e a megkívánt mércét, vagy sem. Itt kell megemlíteni, hogy a sportos, illetve kidolgozott izomzattal rendelkezők valószínűleg mindenképpen előnyt élveztek azokkal szemben, akiket esetleg nem áldott meg olyan bőkezűen és termékenyen a természet, mint főleg a mi szerencsétlen sorsú barátunkat, Aladárt!

A tízes skálán tehát a főleg szőrösebb és sármos macsó figurák hódították meg a még lakatlan hölgy szíveket, és azok, akik legfeljebb csak a skála alján tévedt pontszámokkal tetszelegtek, sajnos még csak labdába sem rúghattak.

Aladár ennek ellenére megpróbált úgy tenni, mintha önfeledt játékos szabadsággal megáldva élvezné még a játékos nyaralásból fennmaradt időt.

– Isteni a víz! – kiáltotta a parton veszteglő apjának, akit nem különösebben nyűgözött le az amúgy is ötvenfokos hőségben, hogy egy strandparadicsom kellős közepén kell feküdnie, és ellógnia az egész napot, idült semmittevéssel. Miközben szertartásos szokásaihoz mérten elsősorban a söréről és mértéktelenségről híres-hírhedett cigarettaadagjairól volt híres, füstölt akár egy megzakkant, mindenre gyárkémény, és nem különösebben volt tekintettel főleg azon kedves utasokra vagy nyaralókra, akik az egészségesebb életmód hatásaiban bíztak feltétlen hűséggel.

– Na, jól van! Elég már, nem üvölts! Ha fölmelegedett, esetleg én is bemegyek! – s mint oly sokszor, ezt a cigivel a szájában tette meg, ami miatt egy partiőr odament hozzá, és egyéb nyelvtudása híján ki akarta kísérni az őrszobára, mert mint utóbb kiderült, azon a kijelölt partszakaszon sajnos mindennemű károsító szenvedély szigorú törvények bilincsei közé van kötve.

– Passport! Passport! Please! – türelmetlenkedett tört angolsággal az őr.

– Csak egy pillanat, haver! Majd mindjárt jön az asszony! Az majd ellátja a bajodat! – hetvenkedett Loboncz Mihály, és igyekezett a lehető legkomolyabb ábrázatát valahogy magára erőltetni, hogy hitelesebbnek és mindenképpen meggyőzőbbnek tűnjön a fizimiskája.

– Hát itt meg mi folyik?! – harsant fel a felesége akár egy támadó amazon, aki mindenkit védelme és pártfogása alá vesz, éppen csak az adott helyzetet méri fel rosszul. – Nem megmondtam, Misi, hogy a parton nincsen bagózás! Most nézze meg az ember, mi a fenét csináljunk, nem beszélünk spanyolul, de angolul se.

– Ne légy már ennyire feszült, bogárkám! Inkább nyugodtan engedd el magad! A gyerekünk majd intézkedik – dőlt hátra Loboncz a kempingágyon, amit minden strandra tanácsos volt magukkal vinni, ha helyet szerettek volna foglalni.

– Fiacskám! – kiáltott olyan hangosan, amennyire csak tudott az apuka. – Itt van egy kellemetlen és szemlátomást agresszív spanyol emberke, aki passportot kér, most mi csináljunk?

S Loboncz fia azonnal elmagyarázta a maga kezdetleges, mégis igen-igen meggyőző hanghordozásával a helyzetet a spanyol partiőrnek, aki látván, hogy ezek feltehetően nem köztörvényes bűnözőtöltelékek vagy illegálisan itt tartózkodók, komótosan elcammogott, mint aki jól végezte dolgát.