A fiú

Gyurinak hívták, alig múlt 18 éves.
Egy lepukkant kis házban élt a város szélén a beteg édesanyjával.
Szellemileg kicsit elmaradott volt, állítólag kiskorában fejére ejtették.
De normális, szerény életet élt. Egy építkezésen dolgozott a városban, olyan „tedd ide, tedd oda” munkára használták.
Az ő kis pénzéből meg a beteg édesanyja nyugdíjából éltek.
Gyuri minden nap egy templom mellett ment el, és amikor csak tehette, vagy úgy látta, hogy nyitva van az ajtó, betért a templomba.
Letérdelt az oltár elé, felnézett, és elmondta a maga kis mondókáját.
– Szia Isten, Gyuri vagyok. Látom, te is egyedül vagy, én is, de amúgy nálam minden rendben. Kérlek szépen, nagyon vigyázz magadra, és megígérem, hogy én is vigyázok. – szólt, és miután felállt és távozott volna, még visszaköszönt.
– Szia Isten!
És ezt, amikor csak tehette, vagy ideje engedte, minden nap megismételte.
Hétvégén vagy hétköznap, amikor már végzett a munkájával, csak úgy lófrált a városban.
Beszédbe elegyedett az emberekkel, már akivel lehetett, és segített, ahol csak tudott: csomagokat cipelni vagy bármit, amivel úgy gondolta, hogy segíthet.
Egy pénteki nap, amikor már készültek befejezni a munkát, várva a hétvégét, és kicsit már lazult a fegyelem is, nagy baj történt.
Amúgy nem engedték fel az állványra, de most az egyik munkás megkérte, hogy vigye fel a mérőszalagot, amit véletlenül leejtett.
Gyuri készségesen rohant felvenni a mérőszalagot, majd ment a létrához, és kissé bizonytalan léptekkel, de határozottan elindult felfelé.
Örült, hogy végre megbízták valami komoly munkával.
Alighogy felért és elindult a pallókon. Lenézett. Nem kellett volna. Megszédült a magasságtól, megtántorodott, és a mélybe zuhant.
Nem mozdult.
Azonnal odarohantak hozzá, hogy segítsenek, de úgy látszott, hogy nem volt már benne élet. A mentők hamar kiértek, és ők próbáltak életet lehelni belé.

Gyuri a hirtelen felvillanó nagy fénytől szinte alig látott, hunyorogva, de elindult a szűk alagúton át.
Elég sokáig ment, és úgy érezte, hogy olyan könnyű a teste.
Aztán, ahogy a vége felé ért az alagútnak, a nagy fényből kibontakozott egy halvány sziluett. Majd megszólalt.
– Szia Gyuri, Isten vagyok. Elengedlek, most visszamehetsz. Már nem vagy egyedül.
És már el is tűnt a nagy fényességben.

A mentősök jó pár percig küzdöttek az életéért, amikor végre úgy látszott, hogy sikerült eredményt elérni.
Gyuri lassan kinyitotta a szemét, és a mentőstisztre nézett.
– Isten?
A mentőstiszt elmosolyodott, és csak ennyit mondott.
– Nem, csak István vagyok, de szólíts csak Pistinek. Megijesztettél minket, de jól van. Látom, már nincs nagy baj, de még beviszünk a kórházba, és megvizsgálnak.
Azzal hordágyra tették, és betolták a mentőkocsiba, majd elindultak a kórház felé.

Gyurinak pár zúzódáson kívül nem történt komolyabb baja. Pár nap múlva ki is engedték a kórházból.
Az eset után is élte megszokott kis életét, de nem mulasztotta el, hogy amikor csak tehette, betérjen a templomba.
– Szia Isten. Köszönöm. Te is vigyázz magadra.