„lélek” – novellák címszó szerint

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 17:03 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 12

Mesélj, virág, szépséges csillogásod látom.
Mi ez a bú és gyötrelem,
mely elvakítja gondolatom, s mindig fájdítja a szívem?

Gondolataim virágillattal szállnak,
repkednek a levegőben, várva.
Vajon ilyen a szerelem: bú és gyötrelem?

Nem rég fogtad a kezem.
– A sors villámai kegyetlenek. –
Fogd, itt van megint.
Talán, ha hallasz még valaha, újra velem maradsz.

Leültem a padra.
A virágok szépek… mit keresek itt?
Mindegy, rám csak egy fa tekint.

Add hát a tekinteted, csillogó szemed hadd lássam,
s a szívem újra veled lesz,
amit a napsütés hoz vissza.

Bársonyos nap világítja arcomat,
csillog a fán a virág.
Mesélj hát, leveleid szépek, pompázatosak –
énekelj valami csodálatosat.

Illatodat érzem, mintha egy selymes kéz szorítaná a kezem.
Talán itt vagy…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 17:00 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 11

Gyere hát, fájdalom, már nem félek tőled!
Ha látsz, nézz csak a szemembe, lásd a tekintetemet.
– Végignéztelek, követtelek, itt vagyok melletted.

Ismerlek, fájdalom. Követsz, arcod nem változik sosem.
Követsz mindig, sokszor láttalak, tönkreteszed az álmomat.
Sétálj hát tovább, ne nézz hátra, a fájdalom elmúlik, a szív megnyugszik.

Egyedül sétálva a szívemben valami megint fájdalmas,
valami szorítja az erdőben. Érzem a fájdalmam,
lehet, nem fogom legyőzni sohasem.

Te, fájdalom, ki követsz engem – miért szakítod szét a szívem?
Erdőben bolyongva egyedül járok, s mindig egyvalamire gondolok.
Vizes falevelek, magány, szerelem… miért hagytál el vajon engem?

– Én vagyok az, a fájdalom. Mögötted állok, arcodra vágyok.

Ramóna mosolyogva, sírva fordult hátra, úgy nézte…

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 16:48 Lírai mininovella ❤️ 0 👁️ 8

Mi ez a levegő, ez az illat?
A múltba repít minden nap.
Már nincs itt a horgászbotod,
nem ég a tűz a bográcsod alatt,
csak a víz tükre mutatja folyton arcodat.

Megy az idő, mindig csak megy,
a parton ülve, a víz tükrét figyelve várok.
Mert emlékszem még, a szívem veled van
a folyóparton. A hűvös szél a nyakamon mutatja,
hogy velem vagy most is. Elalszom, látlak,
szemem csukódik, de szívem virágzik.

Ez a virág soha nem hullik el,
szívedben él örökre velem, a szívemmel.

Írta: Alexander Corvinus 💠 📅 2025. 12. 03. 14:54 Érzelmes ❤️ 0 👁️ 10

Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha.
– De csitt, mi fény tör át az ablakon? Napkelte az?
– Kelj, tündöklő csillag, és öld meg már a holdat, mely régen irigyen sárgul, mert szebb vagy!
– Késő van már, késő bizony, lelkem itt hagyom.
– Jaj, hogy szerelmem sarja gyűlöletnek, s vágya… Mit látok? Korán láttam meg, későn ismerem meg.
– Hová szakadtál el mellőlem, hogyan kell így szeretnem? Gondolatom repülve száll a levegőben, látva egy csillagot és várva – szemedet látja.

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 28. 17:16 Növekedés, önfelfedezés ❤️ 0 👁️ 42

A Himalája hajnali fénye lassan kúszott fel a sziklafalakra, amikor az utazó újra elindult. Egyedül haladt az ösvényen, ahol a szél olyan élesen vágott az arcába, mintha a hegy próbára akarná tenni a szívét is. Meredek, köves út kanyargott felfelé a hegyoldalon. A hátán egy kopott vászonzsák, amit eleinte könnyűnek érzett. De ahogy múltak a napok, múlt az élet is. A zsák egyre nehezebbé vált.
Nem volt benne étel, sem víz, sem meleg takaró. Csak kövek.
Minden egyes darabnál emlékezett, mikor tette bele. Az elsőt akkor, amikor először csalódott valakiben. A másodikat, amikor ő okozott fájdalmat. A harmadikat, mikor egy döntése után valaki végleg eltűnt az életéből. És így tovább. Minden kő egy teher: egy múltbéli seb, egy kimondatlan bocsánatkérés, egy ki nem gyógyult emlék.
Sokáig azt…

Írta: Hoffmann Ottóné Gizella 📅 2025. 11. 27. 19:39 Élet ❤️ 0 👁️ 21

A hegycsúcson vezető ösvény nem volt könnyű. A kövek alatt megcsúszott Gabriella lába. A szél úgy csapott bele az arcába, mintha próbára akarná tenni akaratát. Ám ő ment tovább. Nem azért, mert bizonyítani akart, hanem érezte, hogy ott fent, a világ tetején válaszok várnak Rá. Megállt, majd leült egy sziklára. A levegő ritka volt, de nagyon tiszta. A táj szinte lélegzett alatta. Völgyek, erdők, apró falvak egy csodás egységben. A nap már lemenőben járt, aranyfénybe borított mindent. Leült a szikla peremére. Nem volt benne fáradtság, csak csend. A tekintete az ég felé emelkedett és úgy figyelt, mintha hallaná a föld szívverését. Tényleg hallotta a mély dobbanást, ami nemcsak a természet ritmusa volt, hanem az emberi lélekké is. Ekkor azt gondolta, minden álom egy döntéssel kezdődik és…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2025. 11. 23. 04:12 Önismereti ❤️ 1 👁️ 30

Ma este végre csend van bennem.
Nem azért, mert minden rendeződött… hanem mert elfáradtam a harcban, és letettem a kardot.
És ahogy letettem, valami különös történt: nem estem össze. Megmaradtam.

Sokáig hittem, hogy az erő azt jelenti, hogy nem török meg.
Ma már tudom: az erő az, amikor megengedem magamnak, hogy összetörjek, és mégis felállok.

Itt állok most, saját árnyékom és saját fényem között.
A hold mögöttem lassan emelkedik, mégsem a hátamat világítja, hanem a mellkasomat.
Nem kívülről ragyog rám — belülről indul.

Minden seb, minden veszteség, minden csend egy darab fény lett bennem.
Nem takarom el már.

Futottam sokáig…
az után, aki nem látott,
az után, ami nem volt az enyém,
az után, amiről azt hittem, boldoggá tesz.
Ma először nem futok.
Nem várok.
Nem…

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 16. 18:11 Lírikus ❤️ 2 👁️ 138

A falu legvégén, ott, ahol az aszfalt már elfogyott, és a földút pora beleveszett a mezők szélébe, állt egy öreg vályogház. A vakolat a legtöbb helyen lepergett róla, az eresz rozsdás bádogja úgy csöpögött, mint egy kiszáradt öregember könnyei. Az ablakban repedezett üveg, belül sárgás, megfakult csipkefüggöny. Bent a házban egyszerűség uralkodott. A sparhelt mellett egy kicsorbult zománcos lábas, a sarokban egy kopott, leülésre mindig recsegő karszék. A falon egy régi, megsárgult esküvői fénykép: Bandi bá fiatalon, fehér ingben, oldalán felesége kezében egy vadvirág-csokorral, amit maga szedett. Az ágy felett egy feszület, mellette a párnára hajtva egy vékonyka kendő, amelyről az öregember azt állította, még az édesanyjáé volt.
A konyhaasztal mindig takarékosan terített: egy…