„lélek” – novellák címszó szerint

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 15. 21:32 Lírikus ❤️ 4 👁️ 176

Két Ász. Két szív. Két bolond egy pár. 
Mintha a sors egy pillanatra megengedné, hogy belássunk a saját történetünk mélyére. A szerelem paklija sosem véletlenül oszt.
Van, aki egész életében csak keveri a lapokat: próbál felejteni, újrakezdeni, elengedni, kapaszkodni. 
De a szív különös módon nem ismeri a véletlent. A kártyalapok között nincsen helye a hazugságnak. A szívek mindig felismerik egymást, akár egyetlen pillantás alatt, akár egy élet késéssel.
A két Ász nem attól értékes, mert ritka. Hanem mert együtt teljes.
A szerencsejátékosok azt mondják: az Ász egyszerre lehet a legerősebb, és a legsebezhetőbb lap. Épp olyan, mint a szerelem. Tud adni mindent, és képes mindent elvenni, amit hittél, hogy biztosan a tiéd.

Néha úgy tűnik, két ember találkozása csak egy újabb leosztás…

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 16. 18:11 Lírikus ❤️ 2 👁️ 138

A falu legvégén, ott, ahol az aszfalt már elfogyott, és a földút pora beleveszett a mezők szélébe, állt egy öreg vályogház. A vakolat a legtöbb helyen lepergett róla, az eresz rozsdás bádogja úgy csöpögött, mint egy kiszáradt öregember könnyei. Az ablakban repedezett üveg, belül sárgás, megfakult csipkefüggöny. Bent a házban egyszerűség uralkodott. A sparhelt mellett egy kicsorbult zománcos lábas, a sarokban egy kopott, leülésre mindig recsegő karszék. A falon egy régi, megsárgult esküvői fénykép: Bandi bá fiatalon, fehér ingben, oldalán felesége kezében egy vadvirág-csokorral, amit maga szedett. Az ágy felett egy feszület, mellette a párnára hajtva egy vékonyka kendő, amelyről az öregember azt állította, még az édesanyjáé volt.
A konyhaasztal mindig takarékosan terített: egy…

Írta: Mozef Jemer 📅 2026. 01. 31. 10:57 Dráma ❤️ 2 👁️ 72

Párás homály uralta a kis külvárosi utcát. A napok óta forró aszfaltréteg napnyugta előtt kiadós zuhét kapott, de az nem sokat hűtött a levegőn. A hőmérők ugyan néhány fokkal kevesebbet mutattak, mint az előző éjszakákon, azonban az emberek ugyanúgy izzadtak és szenvedtek, mint addig. A nyitott ablakokon át beszivárgott a kinti fülledtség, így a legtöbben kényszeresen forgolódtak, törölgették magukat az ágyban. 
A kis Charlie is azok között volt, akik még ébren voltak. Hiába járt az idő már hajnali 1 óra körül, nem bírt aludni. Az álmosság elkerülte, vadul kalapált a szíve.
Ritkán kiabált vele ennyire az apukája. Nem volt túl kedves ember, az elmúlt időszakban különösen nem, de ez most mindent felülmúlt.
Történt ugyanis, hogy a kis Charlie elmondta neki, mi érdekli mostanság leginkább…

Írta: Aurora Amelia Joplin 📅 2026. 04. 02. 16:52 Önismereti ❤️ 4 👁️ 72

Késő este volt. A szoba félhomályában úgy ültem – olyan volt, mintha a nap rajtam felejtette volna a kezét. A levegő mozdulatlan volt, az ablakon túl a város fényei hidegen remegtek, bennem pedig ott maradt valami nehéz, névtelen rezdülés. Sokáig csak hallgattam. Aztán egyszer csak megszólalt bennem a fáradtság. Nem hangosan, inkább úgy, ahogy a repedés fut végig az üvegen – csendesen, mégis feltartóztathatatlanul.
– Már megint eljutottál idáig – mondta.
Nem ijedtem meg. Ismerős volt. Régebb óta ismert, mint bárki más.
– Azt hittem, ma még bírom.
– Mindig ezt hiszed – felelte bennem. – Aztán este leülsz, és végre lehull rólad mindaz, amit nappal még tartani próbáltál.
Az ujjaimat néztem. Azt a kezet, amely mindenkinek segít, ad, ad és ad egész nap.
– Miért jössz mindig vissza?
–…

Írta: Híres B Ede 📅 2026. 01. 21. 18:54 Élet ❤️ 3 👁️ 63

A szürke hétköznapok tele vannak apró kis tüskékkel, melyeket már észre sem veszünk.

Megszoktuk.

Részünkké váltak, mint a reggeli kávé, vagy az internetes dicsekvő képek mutogatása: ki mit süt, főz, vagy éppen az új autónkkal készített fotográfia közzététele.

Ott vannak a kis tüskék a lelkünkben, van, aki mit sem törődve velük, vígan pergeti napjait.
Ám vannak, akiknek nagyon is fáj a mindennapi kínzó, apró, de annál mélyebb szúrások milliárdja.
Kihúzgálni szinte lehetetlen vállalkozás.
Kapjuk és adjuk is őket, akarva, akaratlanul vagy tudatosan, ám sokszor csak véletlenül, az élet kemény, kegyetlen velejárójaként.

Tüskék, melyek sebzik lelkünket – ősi örökség, a krisztusi szenvedés megélése?
Ez lenne a hit?
E kérdésre vajon ki ad választ?

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 16. 10:37 Lírikus ❤️ 0 👁️ 53

Újra ott áll a színpadon. Lába alatt ismerős deszkák, amelyek ismerik minden lépését, minden súlyát és könnyedségét. A fények lassan felélednek, mintha maguk is várnák őt, mint egy régóta hiányzó barátot. A színpad nem csupán egy hely, hanem valami több: egy élő tér, amely minden egyes előadáskor megszületik, majd újra eltűnik csak hogy újra és újra megidézze azt a varázst, amit csak a színész és a pillanat közösen teremthet meg. Minden rezdülés, minden halk sóhaj a levegőben őt idézi, és ő visszaidézi a szerepet, mely nem csupán egy karakter, hanem egy másik én, amelyet csak itt, ebben a szent pillanatban engedhet szabadon. A színpad és ő között nem csupán munka vagy kötelesség van, hanem barátság, egy mély, szavak nélküli összhang. Egy belső szövetség, amelyben a fények a bizalmat…

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 16. 17:43 Lírikus ❤️ 0 👁️ 52

Léna mindössze tíz esztendős volt, életében mégis sok változáson ment keresztül. Szüleit még csecsemő korában elveszítette, így nagyszülei gondoskodtak róla. Nagymamája, aki a falu javasasszonya is volt mindenre megtanította, amire csak tudta. Szerető karjaiban a kislány boldogan cseperedett. Együtt járták az erdőt gyógyfüveket gyűjtve, míg nagyapja a ház körüli munkákat végezte. Léna nagyon szeretett a fák között szaladgálni és különféle terméseket gyűjteni, amiket ő kincseknek tartott. 
Egy napon azonban újabb tragédia érte a családot. A nagymama súlyos beteg lett és rövid időn belül elhunyt. Léna bele temetkezett a fájdalomba, Nagyapa pedig az alkohol rabságába. Így aztán a kislányra nehezedett a házimunka és minden vele járó tennivaló, s közben eljárt az iskolába is. Barátai nem…

Írta: Gáll Zoltán 📅 2025. 11. 28. 17:16 Növekedés, önfelfedezés ❤️ 0 👁️ 42

A Himalája hajnali fénye lassan kúszott fel a sziklafalakra, amikor az utazó újra elindult. Egyedül haladt az ösvényen, ahol a szél olyan élesen vágott az arcába, mintha a hegy próbára akarná tenni a szívét is. Meredek, köves út kanyargott felfelé a hegyoldalon. A hátán egy kopott vászonzsák, amit eleinte könnyűnek érzett. De ahogy múltak a napok, múlt az élet is. A zsák egyre nehezebbé vált.
Nem volt benne étel, sem víz, sem meleg takaró. Csak kövek.
Minden egyes darabnál emlékezett, mikor tette bele. Az elsőt akkor, amikor először csalódott valakiben. A másodikat, amikor ő okozott fájdalmat. A harmadikat, mikor egy döntése után valaki végleg eltűnt az életéből. És így tovább. Minden kő egy teher: egy múltbéli seb, egy kimondatlan bocsánatkérés, egy ki nem gyógyult emlék.
Sokáig azt…