Egész nap idegesen járt-kelt. Tisztára mint valami idegbeteg vagy holdkóros, esetleg kóros álmatlanságban szenvedő. Még szerencse, hogy a családban egyedül csak ő nem dohányzott, így nem kellett attól tartania, hogy telefüstöli jóformán az összes lakáshelyiséget, ahol a napszak folyamán megfordult. „Mit csinálhatna?” – faggatta, vallatta önmagát. Elvégre, ha álmai nője megtudja, hogy gyerekkori autóbaleset nyomát viseli jobb térdkalácsa felett, és persze a változékony időben jócskán sántikálva szokott járni, a végén még képes azt hinni, hogy micsoda egy lesajnált, lepusztult nyomorékkal került össze! – minél jobban törte a fejét agya fogaskerekei között, annál inkább képtelennek látszott bármilyen elfogadható megoldást találnia. Úgy tűnt, a családban mindig is ő volt a…Tovább olvasom…
Gurovits Nándor már évek óta nem találkozott régi gimnáziumi barátnőjével. Utólag persze sokkal könnyebb okosnak lenni, hogy vajon igazság szerint kinek az ötlete volt-e a személyes találkozó. Az igazság az volt, hogy Kriszta Állam- és Jogtudományi Főiskolára ment, majd meglehetős villámgyorsasággal gyümölcsöző és ütőképes szakmai pályafutást és karriert épített fel szinte a semmiből a második kerületben lévő irodájában, olyannyira, hogy még volt egy kisebb üzleti szintű vállalkozása is, ami szintén szépen hozott a konyhára. Míg Nándornak hagyományos bölcsész diplomája volt, és reménytelen küzdelmet folytatott az egyetem elvégzése után legalább három évig, hogy végre felvehessék a Színművészeti filmrendező–forgatókönyvíró szakára. Persze szinte senkit sem lepett meg – legfeljebb csupán őt…Tovább olvasom…
Bettina sosem tartotta magát valami sokra. Ebben talán neveltetése és szülei kissé veszekedős, tányértörögetős családi kapcsolata is maradéktalanul közrejátszhatott. Megfogadta magának, hogy ha betölti végre a tizennyolcat, lelép otthonról, és kiszáll abból az átkozott családi mókuskerékből, melyet úgy érezte, szándékosan erőltettek rá szülei. Amikor elhelyezkedett mint irodai asszisztens a munkaerőpiaci ranglétrán, mindennap kiment a temetőbe imádott nagymamája sírjához, aki mindig megértette, támogatta, és jóformán egész hajótörött és hányatott gyerekkorát nála töltötte. Ahogy nagymamája egyszerű síremlékére tette a virágokat, és igyekezett friss vizet is vinni a vázákba, hogy ki ne száradjanak, tekintete óhatatlanul is megakadt egy negyvenes éveiben járó férfin és öt-hat éves…Tovább olvasom…
Borzasztóan izgult. Az nem kifejezés. Inkább azt kellene mondani, úgy liftezett föl-le a gyomra, mintha még nem döntötte volna el, hogy kiokádja-e a gyomor összesűrített, gusztustalan tartalmát, vagy – legalábbis – egyelőre meghagyja a megkívánt percekre. Annyira hidegnek és zimankósnak tetszett az idő karácsony utáni viszonylag enyhe, barátságos hőmérsékletekhez képest, hogy most az új év első hónapjának legelején kínzó fejfájás volt a csontig hatoló jéghideg idő. Egyre szorosabban tekerte be frissen borotvált arcát a nagyméretű sállal, mintha az Ezeregy éjszaka meséiből előlépő arábiai Lawrence lett volna, akit nem győzhet le holmi időjárási katasztrófa. Még a fekete kötött kesztyűit is szigorúan kezeire húzta, elvégre hogy néz az ki, hogy tél közepén valaki fedetlen kezekkel…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Már az totál kész, meggondolatlan őrültségnek tetszett, hogy Amira tar kopaszra borotválta egy általa vásárolt hajvágógéppel mézszőkés hajzuhatagát, amire – főként – szülei voltak rendkívül büszkék. Legjobb barátnője Fruzsi ezt a dolgot még meg is fejelte egy afféle jellegzetesen csajos, „ereszd el a hajamat” típusú bulival egy szórakozóhelyen a belvárosi éjszakában, ahol egy közepes méretű műanyag csövön át jöttek az aperitifitalok és a húzós vodka- és tequila-mennyiségek, és miután Amira még csak tizenhét éves múlt, hellyel-közzel mivel soha az életben egyetlen korty alkoholt sem fogyasztott, úgy elázott, és csak részeg lett, hogy barátnőjének kellett furfangos kedvvel szó szerint kimenekíteni őt a főként üzletemberek és ügyvédek hódító flörtöléseinek gyűrűjéből. – Gyere csak csajszim!…Tovább olvasom…
A forgalmas repülőtéren, ahol javarészt egy rahedli ember-sokadalom megfordul jóformán másodpercek tört része alatt, ami – ha hozzávesszük –, hogy egy nap legalább huszonnégy óra, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy a többségüket a legkevésbé sem érdekli egy gyönyörű mennyasszonyi ruhába öltözött, fiatal, dekoratív nő, aki egy flaskás üveget tart egyik kezében és egy padon üldögél. Fantasztikusan káprázatos sminkje és szempillafestékje vastag fekete foltokban olvadni kezdett kislányosan bájos arcáról, és kisírt, jócskán elveszett szemeiből egyetlen kérdés hangzik fel: „Miért pont velem történik ilyesmi?!” Egy pufók, kissé csetlő-botló szerencsétlenkedő férfi, aki felmosófával, tetszetős műanyag vödörrel közlekedik a reptér egész területén, hiszen létfontosságú, hogy a kedves utasok…Tovább olvasom…
Sohasem tanultam meg igazán boldogan és önfeledten örülni az örömöknek vagy a boldogságnak, hiszen a tartós és stabil önbizalommal – kivétel nélkül – mindig is hadilábon álltam. Nyaranta talán az volt a legrosszabb, hogy férfias félszeg, már-már tartósan kisstílű, velejéig szánalmas gátlásaim gyakorlatilag minden szempontból megakadályoztak benne, hogy teszem azt félmeztelenre, bermudanadrágra vetkőzhessek, hogy a gyönyörű lányok kedvükre legelészhessenek testem sportos anatómiájában vagy kockahasamban. Talán a nagyobbik probléma az lehetett, hogy nem igazán voltak haverjaim. Bár kétségtelen, hogy sajnos szinte semelyik életkorban sem tudtam megtanulni, elsajátítani a barátkozás alapvető, bizalmi szintű alapelveit, játékszabályait, ehelyett – nagyon sokáig – gyakorlatilag tartósan…Tovább olvasom…
Melindát a szülei – hogy úgy fogalmazzunk – amolyan úrinőnek nevelték. Ez egyben azt is jelentette, hogy példának okáért nem volt szabad szóba állnia munkás, melós, vagy – adott esetben – középosztálybeli emberek gyerekeivel. Miután belvárosi nagy patinás, dicső múltra visszatekintő gimnáziumban járt, ahol aztán sikeres emelt szintű érettségit tett természetesen maximális pontszámmal büszkélkedve azonnal megnyíltak előtte az ország, és a főváros jobb nevű egyetemei. Melinda viszont – ki tudja, hogy miért – csavart ezen a helyzeten, és szándékosan ellentmondott folyamatosan a sikeres, és gazdag életről prédikáló sznob szüleinek. – Jaj, anyu! Tizennyolc múltam! Nem gondoljátok, hogy most már végre szeretnék kicsit a saját lábamon is megállni?! – tette fel a kérdést. – De hát kicsim, mi…Tovább olvasom…