AMEGSZÖKÖTT MENYASSZONY ÉS A FELMOSÓVÖDRÖS MESSIÁS

A forgalmas repülőtéren, ahol javarészt egy rahedli ember-sokadalom megfordul jóformán másodpercek tört része alatt, ami – ha hozzávesszük –, hogy egy nap legalább huszonnégy óra, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy a többségüket a legkevésbé sem érdekli egy gyönyörű mennyasszonyi ruhába öltözött, fiatal, dekoratív nő, aki egy flaskás üveget tart egyik kezében és egy padon üldögél.
Fantasztikusan káprázatos sminkje és szempillafestékje vastag fekete foltokban olvadni kezdett kislányosan bájos arcáról, és kisírt, jócskán elveszett szemeiből egyetlen kérdés hangzik fel:
„Miért pont velem történik ilyesmi?!”
Egy pufók, kissé csetlő-botló szerencsétlenkedő férfi, aki felmosófával, tetszetős műanyag vödörrel közlekedik a reptér egész területén, hiszen létfontosságú, hogy a kedves utasok szinte minden esetben tiszta váróhelységekben érkezhessenek meg, szinte kapásból kiszúrja a nagyon elveszettnek, szomorúnak és összetörtnek látszó nőt, és kicsit óvatosabban a kelleténél megpróbálja feltűnés nélkül megközelíteni.
– Bocsásson meg, kedves hölgyem… tudom, semmi közöm hozzá, de nekem nyugodtan elmondhatja, mi bántja! Megnyugtatom, hogy megbízhat bennem, nem teregetem ki a titkait, és sokkal olcsóbb vagyok, mint egy belvárosi pszichológus szakember. – kellemes, amolyan versmondó hangja mintha simogatná, vigasztalná a gyönyörű, kissé spicces nő összetört lelkét, mert most kisírt szemeivel az ismeretlen férfi felé fordul, felnéz rá azokkal az utánozhatatlanul babonázó, dióbarna szemeivel, és belekezd egy keserédes históriába, csakhogy valamicskét könnyíthessen már egyébként is totálisan megtépázott önbecsülésén, nőies tartásán:
– Ákos akkora egy seggfej volt… Egy kigyúrt, idióta vadbarom, aki egymás után fektette le a barátnőimet, mielőtt feleségül kért, én pedig olyan idióta picsa voltam, hogy mindent képes voltam elhinni és megbocsátani neki… – megpróbál tiszta papírzsebkendőt előhalászni mennyasszonyi ruhája rejtett darabjaiból, s miután nem sikerül, hálás tekintettel fogadja el a férfi tiszta zsebkendőjét. Most kellemes, megnyugtató érzés tör rá, amint ujjbegyeik összeérnek az adott zsebkendő két végénél.
– …És akkor ráadásul az anyám és a nagyim is rágták a fülemet, hogy vagyonos emberhez menni mégiscsak jóval könnyebb és jövedelmezőbb, mint egy ágról szakadt csóróhoz, és én meg engedelmes kislányként hallgattam is rájuk, és akkor az oltár előtt hagy faképnél az a fatökű… – annyira elkeseredett, cinikusan kiábrándult a hangja, hogy aki ennyire mélyen van az élet epeszagú mocsarában, annak már csupán csak felfelé vezethet az útja. Nagyot kortyol a flaskásüvegből, és nyelvével megérzi, hogy a szesz valósággal égő pokolbugyrokat teremt előbb nyelve hegyén, később már egész testében.
– …Volt képe azt mondani nekem, hogy két gyereket akar, meg családi házat, meg egy álomnyaralást a Maldív-szigeteken! A szemétláda rohadék! – Fogalmazott vaskosan és gyilkosan őszintén, és csupán csak most fordul oda a türelmes kíváncsisággal minden szavára figyelő szimpatikus férfira:
– Ne haragudjon rám, amiért csak fecsegek össze-vissza… Gondolom, nem lehetek éppenséggel a legvonzóbb társaság… – elfogultan szabadkozik, mint akinek valóban valami megjavíthatatlan nagy vétke van. – Tudja, öt koszorúslányom is volt, mint a csajos barátnőim, és most lássanak csodát! Ők is mind egy szálig faképnél hagytak. Érti ezt?! Vérlázító, hogy azt hiszed, a legjobb barátaid kiállnak melletted egy egész életen át, és akkor váratlanul megváltoznak a játékszabályok, és hirtelen kiderül, hogy már egyáltalán nem a barátságról van szó, sokkal inkább önző, kicsinyes, manipulatív kompromisszumokról vagy épp átláthatatlan érdekekről. – Igyekezett nagy levegőt venni, mint aki mára már éppen eleget beszélt. – Ez annyira igazságtalan, és nem fair játszma… – most mintha bűntudat gyötörné, hogy egy vadidegennek mesélte el kisiklott élete részletét, azonnal a férfit kezdi faggatni:
– Önnek milyen napja van?! Magára bízták a fejesek a piszkos munkát? Eltaláltam?! – nézi meg alaposan a méretes műanyagvödröt és a hozzávaló már jócskán feketeszínű felmosórongyot. – Ezt ideje lenne kicserélni, nem gondolja?! – mutat segítőkészen a mocskos felmosórongyra, ám a férfi azonnal válaszol is kérdésére:
– Nekem is számtalanszor átfutott már az agyamon, de az a sanyarú igazság, hogy a vezetőségnek sajnos korlátozott az ún. költségvetési kerete, már ha érti, hogy mire is gondolok?! – néz rá barátságos kérdő tekintettel.
– Ez akkor is szemét pofátlanság! Miért minden esetben az egyszerű alkalmazottaknak kell mások helyett szívniuk, amikor ők szerintem sokkalta többet dolgoznak, mint mondjuk az ún. vezetőségi és főnökségi tagok?! – Mintha egyáltalán nem érződne a hangján, hogy már jócskán spicces kedvében van, egyre csak dől belőle a beszéd, és a takarító férfi akár még órákig is nagyon szívesen, bátorítólag elhallgatná, aztán észbe kap, és azonnal kapcsol, hogy munkaidőben nem illik fecserészni, és hogy neki mára még milliónál is több dolga van.
– Bocsásson meg, ha feltartom… látom, hogy már menne, és valószínűleg kisebb dolga is nagyobb annál, minthogy egy volt ara sírámait hallgassa… mindenesetre nagyon hálás vagyok, hogy végighallgatott… – közli vele az exmennyasszony.
– Részemről a szerencse! Egyébként Géza vagyok! – mutatkozik be. Nemsokára itt az ebédszünet, és ha még itt találom, nagyon szívesen folytathatnánk ezt az izgalmas, minden bizonnyal érdekes beszélgetést. – közli, majd fogja a felmosófát és a műanyag vödröt, és elindul „ellenőrző körútjára.”
– Igazán örülök, Géza… – feleli a sebtében továbbálló férfinak, akiről csupán csak annyit tud, hogy kedves, rendes, közvetlennek tűnik, és van benne valami megnyerő szimpátia, mely arra készteti, hogy megoszthassa vele legintimebb, bizalmas titkait. Mintha egyenesen jobban megbízna benne, mint saját kicsinyeskedő, csupán csak a pénzt és anyagiakat hajszoló családtagjaiban.
Az ebédszünetre pontban fél tizenkettő körül kerül sor minden egyes reptéri munkanapon. Ez alól ez a kissé különös, furcsán alakuló nap sem kivétel. A felmosó férfi lepakolja munkaeszközeit egy afféle erre a célra kialakított, kellőképpen szeparált, egérlyukszerű raktárhelyiségben, majd szinte azonnal a most már jócskán józanabb exmennyasszonyhoz siet vissza. Mintha egész álló nap egyedül csak rá gondolt volna, és ez most új, váratlan érzelmekkel töltené fel, amitől nemesebbnek, jobbnak érzi magát – legalábbis – emberileg.
– Ó, annyira örülök, Géza, hogy betartotta a szavát, és nem feledkezett meg rólam… – rebegi tétován, mert most nagyon jólesik neki, hogy nem hagyták végleg magára saját önző önsajnálatával és lelki komplexusainak széles skálájával. Hálásan és bizalmasan tekint a férfira, és egyre inkább érezni kezdi maga is, hogy – meglehet – ez most valami egészen újnak a kezdete, amit haladéktalanul ki kell használnia, különben előfordulhat, hogy egy életre megbánja azt, ha lemaradt sorsdöntő dolgokról, melyek gyökerestől megváltoztatták volna életét, és hozzáállását az emberekhez és világhoz.
– Ez csak természetes! Hogy érzi magát? Nem éhes? Hoztam egy kis tejeskávét, remélem, szereti – teszi fel egymás után szorgalmas kérdéseit, melyektől máris olvad a nő szíve, majd óvatosan odaadja egyenesen a kezébe a kávéscsészét.
– Ó, még be sem mutatkoztam! – Most rajta a sor, hogy határozottságot erőltetve, modern és céltudatos nő benyomását keltse. – Dr. Kozma Napsugár vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhetem… – feleli, és megint olyan kellemesen bizsergető, jóleső érzés fogja el, amikor finom, hosszú ujjaival a férfi ormótlan, vaskos tenyerét szorítja meg, igaz, csupán alig egy-két jelentős pillanat erejéig.
– Különlegesen szép keresztneve van! – jegyzi meg a férfi.
– Jaj, ne is mondja! Egész gyerekkoromban állandóan csúfoltak és bántottak miatta… – emlékezik vissza hangjában. – Érdekes, hogy kamaszkorban mennyire képesek az érzelmi manipulációra még a tinédzserek is… – mélázik hangosan.
– Igen, minden bizonnyal, kétségtelen.
– Tudja, Géza, fogadni mernék, hogy az Ön gyerekkorában is találhatunk viszontagságos, sötét foltokat… – olyan vesébe látóak most barna szemei, mintha ténylegesen vájkálnának a lélek külvilág előtt is szándékosan elzárt ajtói mögött, mégis a férfit mintha ez egyáltalán nem zavarná. Sőt! Egyre inkább úgy fest, mint aki már várta ezt a lényegre törő kérdést, mert így legalább sokkal egyszerűbb megnyílnia a másik ember számára.
– Hát… úgy valahogy… de gondolom, nem az én gyerekkoromra kíváncsi igazán?
– De nagyon is! Úgyhogy kérem, csak őszintén! Felnőtt, kultúrált, érzékeny emberek volnánk. – adja meg saját válaszára a megfelelő mondatot, amit helyesnek gondol.
– Nos, ez egy nagyon hosszú, összetett és sajnos valóban nem kellemes történet… – látszik a férfi arcán, hogy viaskodik, küszködik. „Vajon, ha most minden kitereget féltve őrzött magánéletével kapcsolatban, ez a különleges és gyönyörű nő mennyire fogja majd őt egyáltalán komolyan venni?! Az is lehet, hogy már a következő pillanatban fogja magát, és egyszerűen sarkon fordul! Ki tudja?!” – Úgy tesz, mint aki tökéletesen belelovalja magát a kérdés okozta kisebbfajta sokkhatásba, és megpróbál kicsit színészkedni is.
– Tudja, még senkinek se meséltem a tulajdonképpeni gyerekkoromról, mert rendkívül érzékeny témának tartom… – vallja be amolyan jellegzetesen kisfiús szomorúsággal, amitől szinte azonnal megenyhül a nő szíve.
– Ne haragudjon, ha megsértettem volna érzéseit… Tökéletesen igaza van, hogy ez a magánélet része… – kér kislányos hangon bájosan bocsánatot, és ebben a percben igazi bombázó, ízig-vérig nő, aki nagyon tud empatikus és érzékeny lenni, csupán – a jelek szerint – erre nem mindig volt és lehetett igény.
– Semmi probléma! – igyekszik elhessegetni magától a szomorú vagy kellemetlen, frusztráló tényeket. – Az igazság az, hogy nemrég múltam kerek negyven, és még mindig nyomozok eltűnt gyerekkorom után.
– Tudja, szerintem a mai kor embere egész egyszerűen rejtőzködik mások elől, mert halálosan fél attól, hogy újabb lelki sebeket szed össze, és ezzel kvázi kockáztatja, hogy azonnal lelepleződjék. Ön mit gondol?! – néz rá kérdőn, de ígézőn is, mint aki szabályosan fogságba szeretné hajtani, vagy leigázni védtelenné vált áldozatát.
– Nézze, kedves Napsugár! Szólíthatom így, ugye?!
– Természetesen! Akár még tegeződhetnénk is, de gondolom, az túlságosan is gyors tempó lenne… – hangja egyszerre átvált huncut csajos flörtölésbe, amit a másik sehova sem tud tenni.
– Szerintem legalább háromszázhatvanöt fokot fordult az egész zavaros, nonszensz, abszurd világ, és az egyszerű emberek javarészt saját fejüket a falba verik, mert el szeretnék hinni, hogy az élet lehetőségekkel van teli, holott ez egy nagy hazugság és illúzió, mert az egyszerű emberekből soha az életben nem lesz mondjuk rádiós műsorvezető, vagy újságíró, vagy F1-es pilóta, és folytathatnám a sort. – hangja egyre szomorkásabban cseng, mint aki már jócskán megélte az élet sava-borsát.
– Azért csak nem ennyire irracionális vagy szélsőséges a helyzet?! – döbben meg a szimpatikus férfi kijelentésén a nő.
– Nos, nem szeretném lerombolni az Ön illúzióit, kedves Napsugár, de ha ténylegesen egy kicsit összefüggéseiben körbenéz a világban, ha ha saját életének karrierjét nézzük, biztos vagyok benne, hogy magácska sem úgy kapta az adott állását, hogy szakértelmet kértek… – érezte, hogy – meglehet – elvetette a sulykot, mert a gyönyörű nő most úgy néz rá, mint akit legszívesebben megfojtana, aztán azonnal meg is enyhül valamicskét tekintete.
– Én sose szégyelltem a munkavégzést! Engem a nagymamám arra tanított, hogy az ember akár még két kézzel is gyűrkőzzön neki, és fogja meg, ha kell, szegről-végről a munkát! – kisebb büszkeség járja át, hogy megemlítette imádott nagymamája nevét, elvégre ő nevelte fel.
– Ez nagyon dicséretes és derék, tényleg! De sajnos nagyon nehéz elképzelni, hogy az Ön fizikális és intelligens kompetenciáival mondjuk elboldogulna adott esetben egy tejgazdaságban, vagy az aratógépek mellett negyvenfokos kánikulai melegben.
– Igaza lehet… – gondolkodik el egy pillanatra. – El kell ismernem, kissé kacifántos úton, de mégiscsak meggyőzött. – nagyot kortyol most az életmentőnek bizonyuló tejeskávéból.
– …És hogyan tervezi az életét ezek után?! – teszi fel a logikus kérdést, mely valójában saját magának szól.
– Hát még be kell fejeznem jónéhány helyiség és legalább egy tucat illemhely lapos és precíz kitakarítását, fel kell töltenem papírtörlőkkel és vécépapírokkal a kifogyóban lévő készleteket, és attól tartok, ma én vagyok a soros a reptéri szendvicsek elkészítésében is, mert tudja, emberhiánnyal küszködünk állandóan.
– Tartalmas elfoglaltságnak ígérkezik… – jegyzi meg. – Nagyon köszönöm, hogy végighallgatott, és további sok szerencsét kívánok…
– Önnek is, kedves Napsugár! Fel a fejjel! Minden megoldódik majd a maga módján! Higgye el! – igyekszik bíztatni, bátorítani, majd fogja eszközeit és felmosófáját, és munkához lát, mint az eddigi összes többi szokványos hétköznapon.
Miközben a nap délutánba, aztán kora estébe hajlik, és a reptéren még mindig sürögnek-forognak az emberek, kinek milyen elfoglaltsága, vagy elintéznivalója van, a mennyasszonyi ruhát viselő nő élete további alakulásán töpreng, hogy vajon mit is kellene kezdenie. Amikor később aztán beesteledik, és mintha teljesen kiürülne a reptér, és csupán csak pár ember marad odabent a váró helyiségben, újra megpillantja a csetlő-botló, furcsa férfit, aki műanyag vödrével és felmosóronggyal sertepertél, majd mintha a sors akarná, egymásra néznek, mindketten őszintén elmosolyodnak, és a helyiség tágas, kellős közepén találkoznak útjaik.
– Annyira örülök, hogy még itt találom… – válaszolja Napsugár, akinek nagy kő esik le a szívéről.
– Valami baj történt, Napsugár?! – néz rá kissé megdöbbenve a férfi.
– Semmi! Csak arra gondoltam, még szívesen beszélgetnék, és ismerkednék Önnel, ha ez megoldható és lehetséges?! – a semmivel sem összetéveszthető, babonázó, gyönyörű mosolya rengeteg mindent felfed és elárul. Ez a reményvesztett és átmenetileg kisiklott karrierista nő összetört szívét szerencsésen begyógyította egy értékes, különleges ember, akiről eddig úgy hitte, hogy legfeljebb csupán csak a tündérmesékben létezik.