ADRENALIN-SZERELEM

Dalma számára a veszély, az adrenalinfüggőség mindig is szokatlan, már-már notórius érzelmi állapotban számított! Legtöbb esetben roppant könnyű volt rászokni, mert ha csak arra gondolt, hogy milyen sok új, izgalmas és vérbizsergető kalandról marad le, akkor már elfogta egy kisebbségi érzés, ami azokban a pillanatokban lesz úrrá az emberen, mikor úgy érzi magát, hogy élete eddigi történése vagy szánalmasan unalmas, vagy pedig értéktelen! Az első egy-két percben, amikor a személyi edzője jó szoros, szinte fojtogató tengerészcsomót kötött karcsú, izmos lábaira, szinte izgatottságában meg sem moccant, nem is attól való féltében, hogy véletlenségből elszólja magát, hogy ti. meggondolta magát, és inkább a sziklamászást választja a bungee jumping helyett – sokkal inkább az lett rajta úrrá, amit a többi résztvevő gondolhat vagy mondhat róla, hogy még csak a huszas éveiben jár, de korához képest még mindig a veszélyt hajtja, és a rizikós helyzetek éltetik! Folyamatosan az ostobán vigyorgó edzőjét figyelte, amint profik módján ad utasításokat a többieknek is, mielőtt nekiveselkednének a halálugrásnak!

– Tehát! Akkor minden világos?! Elsőként mindenki a párjával ugrik a tátongó mélységbe, aztán, akinek van mersze, az akár még megpróbálhatja egyedül is! A páratlan, fantasztikus élmény garantálom, hogy minden kedves résztvevőnek meglesz!

Egy-két kissé pufókabb vállalkozó máris elhányta magát, ha csak a liftező gyomrára gondolt, pedig a személyi edzők és a szervezők is szigorúan a közösség tagjaira parancsoltak, ha fontos az egészségük, akkor idejekorán reggelizzenek, mert az ugrás szinte minden testrészt jó alaposan átmozgat!

Dalma rajongásig beleszeretett kissé kövérkés pasijába, aki valahol a távolból figyelte az eseményeket, és igyekezett nem tudomást venni a gúnyolódókról vagy a féltékenykedőkről, miszerint: egy ilyen buddhának hogyan lehet ennyire dögös, egzotikus csaja?! Dalma megértette barátját, akit titokban kifárasztottak az utazás izgalmai, és ha ez még nem lett volna hozzá elég, akkor az egész idevezető utat a kocsiban teljesen végigizgulta és idegeskedte, mert mások szemében mindig olyan esetlennek, nyámnyilának és kisfiúsan szomorúnak látszott, aki dédelgette és megélte röpke pillanatokban a totális apokalipszist!

– Ne izgulj semmi miatt, Kicsim! – próbálta gyöngéden vigasztalni kedvesét a hölgyemény. – Te is tudod, hogy olyan helyzet még sosem fordult elő, amiből én ép bőrrel ne sétáltam volna ki!

– Igen, édesem! De mégis azért az a hatalmas Grand Canyon-szerű szakadék mégiscsak óriási nagy, és ha a biztosítókötéllel történik valami, akkor sohasem bocsátok meg magamnak se! – érződött minden mondatán, hogy valósággal majd összecsinálja magát a tartós félelemtől!

– Drágám! Fel a fejjel! – mosolygott. – A jelszó: Mindig lelkesedj! Ne félj! Megígérem, ha visszajövök az ugrásból, romantikusan töltjük az egész napot! – sejtelmesen megpuszilta az aggódalmaskodó fiatalember enyhén telt ajkát.

Dalma tekintete akaratlanul is az edzőjére tévedt, akinél egyetlen pillantásból is pontosan lehetett tudni, mikor kell koncentrálni és résen lenni!

– O. K. Hölgyek és Urak! Akkor jöhet, ami még nem volt! Ki szeretne első lenni?!

A kis társaságon hirtelen végighullámzott valami baljóslatú, halotti csend, melyet akkor észlelhetünk, ha valami nagy baj történik. Senki sem szólt, és nem is jelentkezett!

Dalma, hogy mindenképp felhívhassa magára a figyelmet, óvatosan oldalba bökte edzőjét, aki ezt jelzésnek vette, és máris előkészítette bukósisakjaikat!

– Akkor emberek, nincs más hátra, mint hogy én és kiváló segédem, Dalma együtt bemutassuk, mi az ugrás lényege? Nem kell görcsölni, semmi rossz nem történik majd! – kedvesen elmosolyodott szikrázóan hófehér, díjnyertes fogsorával, és pontosan addig várt, amíg Dalma fel nem veszi a saját sisakját! Amikor ez is megvolt, némán bólintottak egymásnak, és máris egy hatalmas ugrás keretében egyenesen farkasszemet néztek a rémisztő sziklahasadékkal!

– Nos, legalább semmiről sem fogunk lemaradni az idén! – tette hozzá, mint aki elfelejtett egy nagyon fontos, lényeges dolgot, az oktató!

– Figyelem! Nagyon tessék mindenkinek az oktatója utasításait figyelni! Mindig tegyétek azt vakon, amit ő mond, különben bajok lehetnek! – Egyáltalán nem akarta az oktató, hogy bármelyikük is kisebb-nagyobb pánikba essen szavaitól; mégis most az egész kis társaság minden tagjára alaposan sikeredett ráhoznia a frászt!

A következő, idegbeteg kérdés egész biztosan az lesz majd valaki szájából, hogy: Mikor érünk már végre földet? Miért nem törtük ki eddig a csenevész nyakcsigolyánkat?!

Dalma – aki számított rá, hogy barátja nagyon-nagyon nehezen fogja viselni tartósnak ígérkező távollétét – most odament barátjához; megszorította kezeit, majd egy váratlan sugallattól vezetve átölelte gyöngéden, és megcsókolta! Annyira hosszan tartón szerette volna elnyújtani ezt a kellemes romantikus csókot, amennyire csak lehetett, hogy barátja biztosan tudja, épségben és egy darabban fog hozzá visszamenni:

– Nem vagy fáradt, életem?

– Nem, pompásan érzem magam! – felelte, miközben szervezete máris elárulta, mert úgy izzadt, mint a ló.

Dalma most végleg eltökélte magát; elhatározta, ha törik, ha szakad, de kipipálja képzeletbeli bakancslistáját, és le fog ugrani a szikláról, hogy konok-önző farkasszemet nézhessen az ásító, gyilkos mélységgel! Ez lesz aztán csak az adrenalinlöket! Meghallotta, hogy hozzá közel a kis Cessna-szerű repülőgép már hangolja a motorjait.

A piros alkonyégen fantasztikus, szimmetrikus körvonalak bukkantak fel szinte a semmiből, mintha egy tökéletes szivárvány apró alkotóelemei volnának! De Dalma fejében most kedvese járt, és már csak miatta is meg kellett tudnia, hogy mekkora az a lélektani tűréshatár, melyet még nem árnyékolt és kísértett meg totálisan a rettegés vagy a félelem!

Amint a kis gép hirtelen a magasba emelkedett a társaság összes tagjával, és a földön csupán csak egy integető porszemalakot lehetett kivenni, Dalma szívét borzongás és izgalom járta át; a pilóta máris a felhők fölé navigálta a gépet, hogy elérhessék a maximális ugrási mércét. Az égen nemsokára már csak halvány visszfénye maradhatott meg a lebukó napsugárnak; mintha jelentősen le is hűlt volna a levegő, és a szirupos sötétség úgy telepedett rájuk, mintha saját foglyai lennének!

– Ki tudunk itt ugrani egyáltalán?! – kérdezte egy félős, ijedős utas.

– Aggodalomra semmi ok, kedves hölgyem! A biztonságuk már így is garantálva van! – vetette oda az oktató, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga!

De szép is lenne, ha Dalma máris kinyithatná a jól összetekert ejtőernyőt, és a horizontból érezhetné, ahogy arcon csapja a légkörből felszabadult nyomás!

Az oktató könnyedén kilépett a kis repülőgép ajtajára, majd üvöltve, hogy remélhetőleg mindenki hallhassa, utasított mindenkit, hogy szigorúan csakis akkor ugorjanak, ha a zöld színű jelzőfényt már látják felgyulladni!

Dalma erősen megkapaszkodott a hátizsákjában, melyben ejtőernyője is lapult, és bizalmas tekintetét egyenesen az oktatója szeme közé fúrta; jelezve, hogy ha le mernek idő előtt zuhanni, nagy baj várhat még rá!

„Nem is annyira rossz itt a fellegekben!” – mélázott el kicsit. S azon kapta magát, hogy máris megkedvelte a repülést, holott sokszor előfordult már vele, hogy a füle folyamatosan bedugult az egyetemes turbulencia negatív következményeként!

Hirtelen elfogta a félelem, amint kint voltak a gép ajtajában, és ugráshoz készülődtek! Most jött csak rá, hogy ez a fantasztikus ugrás – ha a Guinness-rekordok könyvében nem is –, de saját életében minden bizonnyal döntő hatással lesz! Erről a pillanatról fog majd ódákat zengeni, ha gyerekei lesznek, akik kezdetben szuperhősnek tekintik!

– Ugye minden rendben? – kérdezte oktatója.

– Persze! Akkor? Mehet?!

– Megvárjuk, amíg kigyúl a zöld fény!

Vártak még néhány kellemetlen, idegőrlő percet, és abban a pillanatban, amikor látták a zöld fényt, az oktató minden hezitáló teketóriázás nélkül máris kiugrott a repülőből elsőként, hogy példát mutathasson a többieknek!

„Nem valami kis tutyimutyi!” – gondolta Dalma, amíg a felhők felett zuhantak, majd a többiekkel változatos alakzatokban összekapcsolódtak!