Oszkárnak a rendszerváltozásig – hellyel-közzel – volt munkája, tehát volt tisztes, rendezett megélhetése, hiszen az ezer-ezerötszáz forint, melyet egy gyár iparegységében negyven esztendőn keresztül eltölteni kényszerült, szépen hozott a konyhára, és persze a kötelezően előírt nyugdíjalapba is befizette, amit be kellett, hogy fizessen, mert nagy főnökei azt kezdték híresztelni, hogy a nemsokára beköszöntő kilencvenes évek esztendői bizony-bizony súlyos, kikezdhetetlennek hitt sziszifuszi terheket fognak róni főként a munkásosztály szerénykedő tagjaira. Így történt, hogy amikor beköszöntött a kilencvenes évek első éve, Oszkárt nemes egyszerűséggel máris kényszernyugdíjazták, persze csak és kizáróan azért, mert állítólag többen szóltak a vezetőség egynehány tagjának, hogy a kolléga úr…Tovább olvasom…
Minden gyerkőcnek megvan a kedvenc játéka, aminek valami egészen különleges, már-már egyedi, és különös varázserőt is tulajdonít. Mintha egy olyan varázsló, sámán, vagy gyermeki próféta lenne, akinek egyéni gondolata, és nyelvezete van, melyet természetesen csak ő ért egyedül, és kicsit meg is sértődik, ha – adott esetben szeretve tisztelt szülei máshogyan, furcsán, értetlenkedve vonják kérdőre, hogy vajon miért tette tönkre a Tesla márkájú lemezjátszót? – Most nézd meg Misi! Hát egyszerűen nem igaz! Szerintem Tomival valami nincs rendben! – Ugyan már anyus! Bolondságokat beszélsz! Nincsen a gyereknek semmi baja! Nézz csak rá! Elvan a játékaival, és szemlátomást boldogabb már nem is lehetne! – Nem találod furcsának, hogy egész nap a lemezjátszó lemeztányérján tologatja az autóit? Ez…Tovább olvasom…
A nő színész volt. Kezdő színészeket általában kivétel nélkül mindig lepaterolták a vidéki színházakba. Annyira kislányos arcú volt és elégedetlen, hogy sokszor bosszankodott, mert kivétel nélkül szinte mindig, hiszen kislányos alkata koránt sem volt szerencsés egy-egy nagyobb volumenű tragikus karakter megjelenítésére. Teljesen kizárt dolognak számított, hogy az évad elején ő fogja játszani mondjuk Heda Geblert, vagy Anna Kareninát. Ezt borzasztóan nehezére esett elfogadni, hiszen húsz-harminc évvel még bármelyik gyermekarcú színész lehetett a színpadon, vagy a filmen is bármi, amivel az adott rendezővel megegyeztek. Most viszont kivétel nélkül vagy dögös, szexis naivákat játszott, vagy egy-egy játékfilmen ő volt az a gyönyörű szépség, aki az egyszerű földi halandók számára egyaránt…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Nem láttam meghalni az írót. Hajnali fél háromkor egyszer csak észrevettem, hogy feltűnően tolakodóan, és pimaszul rezegni kezd a mobiltelefonom, ami roppant különös, és nyugtalanító, mert általában mindig lekapcsolom az összes áramforrást, miután lefeküdni megyek. Az ilyesmit a legtöbb esetben – kivétel nélkül -, mindig a nőkre testálják, mintha egyedül csak bennük volna annyi empátia-tolerancia, vagy éppen a tragédiához szükséges elegendő részvét, hogy képesek legyenek túlemelkedni a mindennapok bebörtönzött állapotain. Holott ez csöppet sem igaz. A nők éppen úgy ki vannak szolgáltatva egy-egy rendkívül szomorú cselekménynek, akárcsak a férfiak, így hasonló cipőben járnak – legfeljebb csupán nem mutatják meg belső énjük szubjektív, érzékenyebb felét. Igaz! A férfiak se mindig! A…Tovább olvasom…
Négyen üldögéltek egy közepesen felkapott, mégis kellemes és hangulatos caféban. Két nő és két férfi. Első pillantásra akár még egymás házastársai is lehettek volna. Úgy festettek, mint akik egy népszerű és közkedvelt tévésorozatból léptek volna ki az életbe, ahol szinte mindenki makulátlanul ragyogó, hófehér fogsorral és művigyorral rendelkezik, és ahol fütyülnek az élet váratlan nehézségeire vagy próbatételeire. – Na most komolyan, gyerekek! Nem viccelünk! Ti mikor csináltátok először? De semmi suskus vagy mellébeszélés! Csak a színtiszta igazat, ha kérhetem! – egy szupermodellnek is beillő, rendkívül egzotikus külsejű, napbarnított hölgyemény kérdezte ezt olyan természetesen, mintha csak az időt akarná megkérdezni valamelyik járókelőtől. – Jaj, ne hülyéskedj, drágám! – vetette…Tovább olvasom…
16+ – A mű korhatáros tartalmat tartalmaz.
Már megint egy tetves, elviselhetetlenül forró, afrikai típusú kánikulai nap. Már attól hányingere és kínzó hasgörcsbe fordult a gyomra, amikor egyik főnöke, az osztályvezető közölte vele: – Ferikém! Sajnos a vezetőség nincs tőled elragadtatva! Ki vagy rúgva! – De hát… hogyan…? Miért…?! – jóformán alig jutott csak szóhoz, amikor közölték vele, hogy tizenöt éves szakmai, adminisztratív pályafutását az adott multinacionális cégcsoport soványka költségvetési deficitje miatt szükséges derékba törni. „Hát mi lesz majd a további életével? Karrier? Álláslehetőségek? Egyáltalán kaphat-e valaki nyugdíjat, ha még csupán csak tízegynéhány éve van a pályán?!” Valósággal kavarodtak benne az érzések, amint megállt egy dugig tömött, zaklatott hangyabolyként nyüzsgő buszmegállónál, hogy…Tovább olvasom…
Az emberek többsége talán sohasem gondolkozott el rajta, hogy özv. Vizsnyiczkiné vajon miért szeret folyton-folyvást az irgalmas szamaritánus szerepében tetszelegni? Bár jómagam csupán csak gyerekkoromban találkozhattam vele, amikor folyamatosan dolgozó, vagy éppen munkába igyekvő szüleim egész egyszerűen csak úgy belöktek a bejárati ajtaján, és rám parancsoltak kedvesen, de komolyan, hogy: – Édes fiam! Már nagy fiú vagy! Tessék szót fogadni Teri néninek, nehogy panaszt halljunk rád, mert nem kapsz édességet! Az édesség megvonása egy dolog, mert sajnos már akkor is kibírhatatlanul édesszájú vagyok, akárcsak jó anyám, de ami ennél jobban foglalkoztatott, ha magamra parancsoltam, és végre sikeredett hellyel-közzel megfékeznem, vagy legalábbis valamicskét csillapítanom hiperaktivitásom…Tovább olvasom…
– Jó volna, édes aranygyerekem, ha végre kezdenél már valamit az életeddel, mert én meg az anyád nem tudunk ám téged egész életünkben támogatni! Az is lehetséges, hogy már holnap meghalunk, és akkor veled mi lesz?! – Ehhez hasonló kijelentések, furkálódó megjegyzések valósággal szinte mindennaposak voltak Kovácsék háza táján. A kamasz srác, akit mindenki hájgombócként, vagy röfi-pöfi gúnynéven ismert, valójában Marci lett volna, és nem győzött elhallgatni – főként a nyári szünetek alkalmával –, hogy neki mennyire szerencsés és kiváltságos helyzete van, ti. neki nem kell egész álló nyáron át a negyvenfokos kánikulában izzasztania a seggét valamelyik munkahelyen. – Tudod, kicsim! Apád csak jót akar neked! Ezt muszáj megértened! – igyekezett támogatni, bátorítani őt valósággal mindenben az…Tovább olvasom…