Az Úr tekintete alatt

Vörösben izzik a szív lángvihara,
Lázból fakadnak a pirkadó égi szavak.
Kék árban fuldoklik arc és néma fájdalom,
Csönd temet el minden emléket, bánatot.

Zöld árnyban reszket a törékeny levél,
Vihar cibálja, de friss rügyet remél.
Sárga nap perzseli a kiszáradt határt,
Hamu alatt sarjad az eltemetett vágy.

Fehérben dermed a végső tisztaság,
Hólepel takarja be lelkek nyomorát.
Fekete mélységben csillagfény elenyész,
S az Úr tekintete némán a világra néz.

De szenvedés mélyében titkos tűz lobban fel,
Parázs fölött is virradó hajnal énekel.
Ami elbukott, most pernyébe bontakozik,
Az öröklét szárnyaló harmóniáról álmodik.

Hozzászólások (2 darab)