Árnyak peremén

Mahler Csaba

Lángok alatt születtem, félhomály peremén,
Az éj verte szívem a sors hegedűjén.
S a hallgatás fölött egy örök szó ragyog,
Mit sem idő, sem halál el nem fojt.

A sötétség homlokára vérem álmokat festett,
S a láncok zaja ködbe omlott, s elveszett.
De bennem az égi parázs megmaradt,
S az írott szó lett a végső akarat.

S a tört világ romjain csendben állok,
Hol vihar mélyében is az Istent találom.
Bár félhomály borul rám, s a pusztulás nevet,
A szóban él tovább a végtelen üzenet.

Elindultam az úton, ahol csillag se várt,
Csak végzet hajtotta a vérző Hadak nyáját.
A föld is nyögött, hol a lábam megpihent,
S a komor ködben a hit is elszendergett.

Emléked őriz, ha az éjszaka betakar,
S árnyak közt is szikraként lobban fel szavad.
Ha minden összeomlik, s a csend eltemet,
Belőled árad rám a halhatatlan szeretet.

S ha végül a nyugalom mindent eltöröl,
Az emlék marad őrként a végtelenség fölött.
A porból is ébred újra az ébredő fény,
S az emberi lélekben él tovább a remény.