Tavaszi hajnal

Kovács Attila

Ha elülnek a napok csendben,
a lélek is megpihen szelíden.
Rügyeket szór a fákra,
egy kecses angyalkéz.
Még a madárszív is megrebben.

Égi fenségében rázza felhőit,
a bimbókkal csorduló tavaszban,
ívet hajt felettünk színeset, tarkát,
őrizve tartja fölénk védő markát.

Virágillattal sepri reggel az utcát a hajnal,
az este füstszaga a tetőkre ült,
a kis kápolna harangja felzörget,
a csapodár kandúr se vernyog, kimerült.

Valahol már beszélgetnek
korán kelő, mosolygós asszonyok,
bátorítják egymást napról napra,
csacsogón szerelmesek.

Elberregő automobil rezegtet,
a kávéfőzőbe kapaszkodok
a terasz fedett részén.
Itt Isten is leül mellém.

Még ha esőtől is áztatva
zúgna vad vihar,
áldást is terít körénk,
nevelve, árasztva,
Urunk kegyelme fölénk.