Völgyben az Isten

Már nem fojt a csend,
inkább nyugtat szelíden,
megölel védelmezően,
hűsíti lelkem sebeit,
sorompókon is átlibben.

Komor a bozótos domb,
a téli felhők árnyában,
elrejtőztek, mind az őzek,
a hajnali köd dérpermetet hint,
vacogó fák fehérbe öltöznek.

Velünk szemben a síneken át,
csak kutyák szaladnak vígan,
pöffentő vonat nem jár rég,
bezárták az öreg bányát,
pernye, füst, szürkeség,
takarja a völgy bánatát.

Talán lelkek lapulnak, súgnak,
a fák közt sóhajt eregetve,
vagy emlegetnek regét,
kalapos gombák hajlongnak,
az erdészre emlékezve.

Felénk szelleme van a tájnak,
s teste minden érzékkel.
Míg bennünk gyermeki Hit!
Ha vad szelek is járnak,
kegyelmét hinti itt Isten a világnak!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.