Maradék

A hólepte parókián,
fonnyadt fügéket himbál,
a fagyos szél,
a terebélyes bokor ágán,
hangos a lárma cinegéktől.
Néha-néha maradék
hó omol le a levelekről.

Sötétben deresen hunyorgó,
ablakokat vacogva bámulom.
A kis házak mind titkot rejtenek,
hisz mind csodák az emberek,
gyümölcsei a teremtésnek.
Maradék porból formálva
másává az Úr képének.

Bensőmet melegítő ima,
égő gyertyaként pislant,
hálát olvaszt belőlem,
az érdemtelen kegyelem,
roppant a vádló, s elrohant.
Ajkamról magasztal énekem!

Elrejti szívem a bánatot,
mert tudom jól. Ő Hű,
Igaz, Vezet s Szeret!
Talán asztaláról,
hull nekem is maradék,
a mennyei morzsából.

A csillagfények vakítanak,
mint ezernyi lélek,
kik dicsőségben hazaérnek.

Hozzászólások (1 darab)