KORAI BOMLÁS-APÁTIÁK ALKONYA

Tasi83

Szánalmas tollpihe
– annyi se sok –,
a tudatos magány
novembere jár át,
szerencsétlen látszatként
minden egyedül rám vall;
mert gyanússá lett már az is,
aki hosszan tűrőn hallgat.

Most könyvtárak fészkelnek
inkább elmém rejtett szegletén,
s mivel odakint perc-emberkék
közt újból, mint valami hitvány,
alamuszi legyeskedő, feltűnt
a „színész”, hogy gondok-bajok
miértjeit megoldva orvosolja
– az egyszerű átlag is egyre
kiszámíthatatlanabb
cselekvést rögtönöz.

Mintha az „egyesek” tábora
egyben már minden gyanún
felül álló volna, s így rögvest
megúszhatna mindenféle tettet,
hogy t.i. újra s újra megismétlik
történelmi sziszifuszi tévedéseiket,
melyektől konzekvens mód
mások szenvednek.

Sokszorosított, felesleges
okoskodások közepette rendre
elvérzik megannyi beidegződött,
régi én-tudat,
hisz a folytonos ébrenlét
már szinte senkit sem éltet
– de keservesen béklyózza
független akaratunkat.

Borostyánkönnye
e mostani, közönyfagyott
Jelennek idejekorán
– ha nem vigyáznak –,
még bealkonyul;
azért szükséges félni
a puszta Léttől is,
hogy az ember önmagát
méltó mód befejezze?!

Az üvegpillanat vak belseje
még kattogva citerázza
soványka válaszát a mának,
– de meglehet –,
már nem olyan sokáig.

Egy-egy kapaszkodón
rémült önvád az ember
életútjának Dante-i erdejében
még rendre vissza-visszatér
megkísérteni és ellenőrizni,
mondván:
„No! Fene nagy
életviteleddel te mire is mentél?!”
– Mélabús, búskomor
sejtés hasít át
a Jelenekből egészen
a bizonytalankodásba.

Jobb volna tán világgá
bujdosni kézműves,
bekötött batyuval,
s néhány kiválogatott kötettel;
a becsapható lélek
kerítésén belül
a szivárgó réseket
végleg betömködni,
a tudatos megkönnyebbülés
szent eufóriája
– bizony kimondható –,
még egyre várhat önmagára.