A VÉGESÜLŐ KÉPMUTATÓSÁG ANATÓMIÁJA

A nyári bimbózó romantikus reggel,
akár egy színes fátyol,
most még tigriscsíkokra szakad;
szálasan foszlik el önmagáról
a dohszagú sikátori sötét.
Az ember legszívesebben
már nem csupán csak
rémálmait taszítaná le magáról,
akár egy elnyűtt, megkopott,
viseletes kabátot,
de az emberszagú,
kétarcú gonoszság csírázatait is.

Mint egy vastag, átléphetetlen ajtó,
mely ki tudja, merrefelé vihet,
észrevétlen ránk csukódik
a végtelenség összes bűnös vétke,
ti. hogy halandókká lettünk,
és halhatatlan lelkünk sem lehet
a testünk ketrecébe zártan
teljesen független, szabad.

Most még minden álom-karrier
felett kering egy-egy dörzsölt,
mohón törtető, kicsinyes
kondorkeselyű, lakmározva
mócsingos zsákmányok koncaiból.

Jó volna, ha lefoszolhatna
benső lelkeinkről a véges szomorúság,
mint a bánat titkos anatómiája,
mert odabent
– sokszor alig vehető észre –
mennyire hangosan
ordít egy-egy
nyüszíteni vágyó,
szilárd ugatás.

Az ember kicsit mindig
bele-belehal sziszifuszi önzőségébe,
a töltekezés tehetetlen abszurdumait
sosem ismerheti meg egészen.
Óráról órára növekszik
már nem csupán csak
a tudatos kishitűség,
de a kudarc és a sikertől
való egyetemesen kitágított félsz is,
miszerint: senki sem lehet elég
jó sem önmagának,
sem pedig a nagy,
képmutató világnak.

Kriptaarcokban egyre alávalóbb,
gonosz groteszk-vigyorok
grimaszként tekintenek
tanúságtevőkre, álszent prófétákra.
A világ önzése előbb
szükségképp felemészti,
de el is temeti meglepően
gyakorta védtelen áldozatait,
akik még kapaszkodtak
volna valamibe.

Szavak kicsinyes prédikációiba
becsavartan, akár a lárvabábok,
az emberek is többségében
saját magukat árulják,
szolgáltatják ki legelsőre.
A romlások pontosított
látleletét egyre kevesebben
vehetik csak értőn szemügyre!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.