Kartonkoronás Requiem

Koszos kartonpapír-koronát
visel egy részeg hajléktalan,
girhes korcs kutyusa
szimatolja folyton.
Mintha szándékos
torz undorral tojnának
fejére nem csupán az emberek
– de serénykedő galambrajok is.

Valahogy az átlagember se veszi észre,
mintha ugyanígy nyomorulttá
züllesztené a megfeledkezett
humánum s emberi szándék,
hogy ti., emberek is voltunk egykoron,
s most roncsokká forgácsolt
bennünket a kíméletlen Idő.

Jó és rossz szándék ma mintha
ugyanúgy hirtelen eltűnne
a sohasem volt sohába.

Az ember önmagát kénytelen
dédelgetve vigasztalni,
mint síró kisgyereket,
aki egyfolytában megbocsátó
anyját követeli,
űzött, homályos szemeivel
messzi távolok felé tekint.

Adós marad minden és mindenki
– nem csupán mostoha sorsával,
de mihaszna életével is,
melyet születésekor még
ajándék gyanánt kaphatott.
– Illeszkedni muszáj volna
– jól tudhatják
ezt meglepően sokan –,
de vigyázat!

Nem behódolni,
és tilos is lenne seggeket kinyalni,
mert az átlag – akárhogy is akarná –,
csupán csak sötét gyalog
lehet méltatlan léte ócska,
kiszolgált sakktábláján,
így hát – senki sem kérdi –,
tovább tűri emberi méltóságát
megcsúfolandó mocskát
a világnak.

Mélységes verem
s dögkúttá lett a puszta valóság,
melyből ritkán lehet csupán
végleges kiút; mohó kicsinyeskedőket
ma még űzi, hajtja egyre
a szilárdított koncra leső
búja mohóság, s két pad közt
könnyedén vermek szájába beleesnek,
mert kicsit nap nap után
meghal az erkölcsi morál
az emberekben,
s nézni kénytelen hasztalan
címeres ökrök, bégető
agymosott birkák táborát,
ahogy melldöngetve
majdnem büszkén saját
életük kicsinyes
vágóhidjára mennek.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.