Üszkös Szájak Balladája

Hitvány keselyűi
e mostani brutál Jelennek
még most is hetvenkedve
pofáskodnak, lejmolva tollasodnak,
a hétköznapi kisember
láncai berozsdáltan fityegnek,
mert „egyesek” odafönt
régóta belebetegedtek
a májzabálásokba.

A Lét kifosztatott mélysége
már így is folyamatosan
dörömböl, mintha csak
valóságosan is létezne
egyszerre alvilág s pokol.
Feketeleves káromkodások
üszke parázslik beszédes
szájakon, mert emlékeink
is összecsomósodtak, s nem
maradt senki,
ki méltó módon át tudná vágni
a megoldhatatlannak hitt
Gordiuszi-csomókat.

Mintha mindenki
háromszornál többször
tagadná meg önmagát is,
pedig nem figyelmeztet
rikoltozással a hajnali kakas;
minden művi mozzanat
színtelen, akár a rosszul
megépített színpadok
díszletei, mert immáron
megcsomósodott kicsit
a tehetetlenség is,
akárcsak a jóravaló
emberi szándék,
mert kíváncsi szemek
világító cserépdarabkái
rendre belehulltak
Mindenség-mámorok kavargó,
sokszor zavaros kútjaiba.
Mert minden csodakeresés
újabb s újabb
elégedetlenséget teremtett.

Úton járók sziklaszilárd
alázatát ma hiába
is keresné az,
aki erre tartana igényt;
megkövesedett az érthető,
őszinte mozdulatok drága ritmusa.
Mostan megsarkantyúzta
a létet jócskán irigység,
gyűlölet s mindennapi kényszer.

Mert a döglegyek is
egymást beköpték.
Vonyító ordas ebek
brummogó basszushangja
koszorúzza az egyre silányabb,
megfakult, rémálmokkal
teletűzdelt éjszakákat.
Egymásra támaszkodva várnak
még egy-egy kiszámítható
sült galambra,
mert a kicsinyes bandaszellem
kora este még fel-felmakog.
Mindent s mindenkit
tartós masszívsággal belep
a Nihil sötét csatornaszaga.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.