Meglepetések egyértelműsége

Két álomgyönyörű hölgy beszélget az egyetem mélyföldszintjén, tehát közvetlenül a felszín alatt, mintha szándékosan szeretnék kikerülni a legtöbb érthetetlen, avagy újonnan érkező, ügybuzgó, kíváncsiskodó embert, aki előszeretettel bámulja meg őket.
Ülnek, miközben hevesen gesztikulálnak, suhog a ruhájuk, időnként egyszerre fölnevetnek. Jólesik sziránszerű, angyali nevetésük. Mintha magától értetődőnek hatna a titkos közvetlenség, mellyel nem csupán egymáshoz, de a szűkebben vett mikrovilághoz is mindketten viszonyulnak.
Halkan és óvatosan köszönök nekik, de mintha nem akarnák meghallani, tovább beszélgetnek maguk között. Látszólag persze ügyet se vetve rám. Kicsit látótávolságukba kerülök szándékosan, és integetve jelzem, hogy legalább vegyenek észre; az egyik szőke kedvesen, őzikeragyogással integet, míg a másik néhány pillanat múltán szintén hasonlóan cselekszik.
Ízletes, főként ketchupos hotdogillat kezd terjengeni, néhol égett sültkrumpliszaggal, mely egyre inkább vonzó lesz korgó gyomrom számára. Elvégre reggel fél hétkor reggeliztem. Mégis talán jobb volna, ha a Rákóczin lévő kis kínai kifőzde felé venném az irányt, mert ott isteninek tűnik nem csupán a szecsuáni csirke csípős szósszal és jázmin rizzsel, de van fűszeres bundában kisütött csirkemellük is szójaszószos tésztával, ami megint csak előidézi gondolataim között a vágyakozást az éhség után.
Hirtelen Krisztára gondolok fájó intenzitással, összemérhetetlenül. Vajon miként és hogyan alakult az élete a gimi után? Annyira karakán és talpraesett volt, amikor az ofő kekeckedett, meg kóstolgatott az egyik osztályfőnöki órán, hogy végzetesen meg is dobbant a szívem. Az már csak slussz poén, hogy a Dunaszekcsői csárdában volt az első ún. jelképes randink.
Aztán néhány évtizedet máris ugrok az időben. Mintha valami elfuserált időutazó lennék, aki szabadon ugrálhat az idő–tér kontinuum hézagos részei között, és máris egyetemista vagyok, aki élete talán legfontosabb kérdését készül feltenni – minő meglepetés – egy Krisztára totálisan hasonlító hölgynek: – Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz?
A hölgy persze hezitál, tétovázik, és egyre inkább látszik rajta, hogy mielőtt jócskán, agyzsongítóan zsigerileg megrágná a kérdést, még jó hosszan vacillálás ül ki őzikeszemű pofijára: „Jó lesz ez így? Elvégre a tanári fizut mindenképp be kéne osztani! A kutyusok anyánál lesznek vidéken, mert te halálosan rettegsz tőlük, és hasonló formaságok.”
Az éjszaka már-már otthonos kísértetneszei mintha szándékosan beburkolnák az elátkozott főváros minden zegét-zugát. Olyan parttalannak érzem magam sokszor, akár egy süllyedő hajó vagy lélekvesztő, ami végzetes léket kapott, és egyetlen homokzátony – annyi se sok –, amibe biztonsággal képes volnék megkapaszkodni.
Nem sokkal később csörög a mobilom, holott már késő este direkt rezgőre állítottam, hogy még véletlenül se zavarjon senki:
– Szia, édesem… hukk… bocsika, de kicsit sokat ittam… jó volna talizni veled, mert irtóra szexis pasi vagy… – közli romantikus ittassággal egy ismerős női hang. Bár a részeg emberektől alapból kiver a veríték.
– Azért remélem, jól vagy?! – kérdezek rá, bár nem tudom, mi a fenének, amikor holnap ez a szimpatikus női hang egész biztos, hogy arra sem fog emlékezni, hogy fiú vagy lány volt-e.
– Imádlak! – röfögi bele a mobilba, majd távolról hallom, hogy a kiadós alkoholmennyiség folytán máris heves öklendezésbe megy át.
Forgolódóm jóformán egész éjjel. A lakás mintha egyetlen nagy izzó kohóvá ment volna át, melynek elsődleges és legfontosabb feladata bent tartani a forrongó, afrikai típusú, szaunázós levegőt. Ezzel csupán annyi a gond, hogy az ember képtelen másnapra frissen, üdén, kipihenten ébredni, ha esetleg melóba kell mennie. Kicsit kinyitom a nagyablakot, és átmenetileg megmerítkezem az éjszaka hangjaiban, majd váltózuhanyos felfrissülés következik éjjel kettőkor.
Valamivel fél ötkor sikerülne elaludnom, de újból felriaszt a kötelesség: muszáj felkelnem, mert ezermillió más dolog lenne a napra.
Esküvői meghívóra téved a tekintetem. Az egyik csoporttársam valami nagymenő, gengszterügyvédhez akar feleségül menni, aki máris ajándékokkal és ékszerekkel halmozza el. Látszólag totálisan megkavarta fejét a sikkes, puccos luxus anyagi gondtalanság, és én csupán csak arra kellek, hogy dívaszerű hencegéssel tudjon mások előtt is dicsekedni, hogy milyen jó üzletet csinált ezzel az átkozott esküvővel. Nem akarok ünneprontó lenni, de jobb esetben is hat hónap múltán elválnak, mert a gengszter külsejű ügyvéden már akkor látszik, hogy más buxákat is kedvére felpróbált.
Reggel elugrom a Római-partra. A hömpölygő, bölcs Duna szennyvizes habjai nyugtató hatással vannak rám, igaz, csupán átmenetileg, mert kapásból észreveszem a csinos színésznőt és foltos keverék kutyusát, amint könnyed gazellalépésekben átszökkenek közvetlenül mellettem. Most olyan jó volna ennek az ismert színésznőnek elmesélni szomorkás, hányatott gyerekkoromat, amire az emberek többsége máris azzal reagálna, hogy: Nem vagyunk lelki szemetesládák! Keress magadnak inkább egy pszichiátert!
A délelőtt többi részére mintha kényszerűségből rátelepedne valami tétova, mélázó egyhangúság; a belső monotónia képlete. Tudom, hogy alkotnom kellene valamit kreatív hozzáállás gyanánt, de csak a szobák közti folyosón járkálok az előszobában; gondolataimba mélyedek. Végül szüleim volt hálószobájában kötök ki! Te jó ég! Hogy rettegtem a villámoktól és a mennydörgésektől! Mindig bebújtam hozzájuk az ágyba. Most a kisebb törtfehér gardróbszekrényből osztálytablóképek kerülnek sorra elő.
Hogy mennyire elcseszett, önbizalomhiányos, dagadék kisfiúcska voltam! Mind a mai napig meglep, hogyan is sikerült egyáltalán életben maradnom a zivataros, élet-halál küzdelmes gyerekkoromban. Azonnal meglátom Krisztát. Angyali kedvességgel mosolyog, ahogy csak ő tud, aztán a fényképet összehasonlítom az egyetemi Katáéval is! Mintha ikrek lennének! Mintha csak egymás nőies praktikáit és gesztusait másolnák, ami meglehetősen zavarba ejt, furcsasággal tölt el.
Valamivel délelőtt tizenegy körül megmelegítem a mikrohullámúban a tegnapról megmaradt paradicsomszószos, bazsalikomos húsgombócokat.
Kaputelefon vinnyogása billent ki mélázásaimból.
Nagy nehezen feltápászkodom a kis étkezőkuckóból, ami a nappali mellett van.
– Halló… igen…
– Szóka! Na, ki vagyok? – kacagó, gyönyörű, optimista hang. Fogalmam sincs, ki lehet.
– Édesem! Annyira rég nem láttalak! Beengedsz…?
Megnyomom a piros gombot, és berregő kattogással kinyitom neki a földszinti kaput.
„Annyira ismerős ez a hang! De ki lehet?!” – jön az agyzsongító morfondírozás, majd öt kemény perccel később a csöngetés is.
„A francba már! Valamit illik felvenni! Így mégse mehetek ki! Úgy festek, akár valami ausztrál bennszülött!” – gyorsan magamra kapok egy tiszta pólót meg rövid bermudát, amit azért ki kellett volna vasalnom, de most ez a legkevésbé sem izgat.
Kikukucskálok az aprócska ajtólyukon. Gyönyörű, harmincas éveiben járó, rövid fekete hajú nő, aki azelőtt mintha sötétbarna hajú lett volna. Óvatosan kinyitom az ajtót, elvégre minden másodperc számít. Semmit sem szabad fölöslegesen elkapkodni.
– Azonnal nyitom! Kis türelmet! – szólok ki, mintha a hermetikusan bezárt ajtón át bárki is meghallhatná csenevész hangomat.
Ahogy kinyitom, azonnal felismerem a mennyországmosolyt, a huncut-flörtölő, csupaszív hölgyet a gimiből.
– Gyöngyikém, te vagy az? – kérdezem a biztonság kedvéért. Meg is hatódom, de szándékosan el akarom rejteni gyáva könnyeimet.
– Szia, drágám! – arcra puszi következik, majd hosszan magához ölel. Érzem a női, babonázó test összes egzotikus formáját, és valahogy megnyugszom, de azonnal szerelmes is leszek. – Te semmit sem változtál! – jelenti ki, amint beljebb lép a lakásba, és kíváncsian, tüzetesen mindent jó alaposan megnéz.
– Ö… hihetetlenül szívdöglesztő vagy ebben a ruhában… – jegyzem meg, mert titkon még mindig azt gondolom, hogy a nőket dicsérni illik, és bókolni nekik.
– Látod, drágám! Ezért imádlak! Az maradtál, aki voltál! – most egyenesen ajkamat veszi célba, és mintha mohó sellő lenne, hosszan megcsókol, amitől valósággal máris bizsergek odabent, míg pufók arcom jócskán elpirul.
– Hm… finom ízed van! Csak nem paradicsomos szószt érzek? – nyalja meg csábítón, babonázó ajkait.
– Bocsáss meg, kérlek, nemrég fejeztem be az ebédet! Kérsz esetleg valamit…?
– Egy jó dumcsizós beszélgetést! – azzal máris helyet foglal a nagyméretű kanapén a nappali kellős közepén.
„Hát ez érdekesnek ígérkezik!” – gondolom el magamban, és nem is tévedek akkorát, mert legjobb gimis barátnőm szinte könnyek fogsága közt meséli, hogy a szemét expasija jócskán megcsalta fűvel-fával, és az esküvője sem úgy alakult, ahogyan azt eltervezte.
– …És képzeld csak, drága, az a rohadék még képes volt, és a saját lakásunkba cipelte azt a lotyót! És volt képe megkérdezni vihogva, hogy mit szólnék egy hármas menetre! Totálisan vérlázító volt! Úgyhogy kerek perec azonnal szakítottam vele! Volt-nincs!
Adtam neki egy tiszta zsepit, hogy hozza rendbe magát. Úgy tűnt, legalábbis ez most sokat segíthet. Később elmeséli, hogy szeretne gyerekeket, és hogy még mindig nem találta meg élete párját ezen a téren, de szeretne őszintén reménykedni benne, hogy az igaz barátai minden esetben kitartanak mellette.
– Hát… igen! – felelem, mert valahogy jobb nem jut eszembe, majd észbe kapok, hogy mivel munkanap lenne, nekem még ezt-azt muszájból feltétlen el kellene intéznem.
– Jaj, bocsáss meg, ne haragudj! Biztosan van más millió dolgod! Bocsi! Én csak… – mintha valamit máris megsejtene, rendbe szedi magát, lesimítja sokat sejtető, szexis ruháját, és már arra készül, hogy újra faképnél hagyjon és kilépjen az életemből, mikor úgy döntök, hogy elaltatom a gyanakvását, és mint jófej régi barát maradásra ösztönzöm:
– Figyelj, adj nekem öt percet! Mindjárt telefonálok a munkahelyemre! Úgyis maradt még egy-két napocska betegszabim, amit egyébként is már régen ki kellett volna vennem! Nem nagy ügy! – magamon érzem egzotikus, mégis sebezhető tekintetét, hálás angyali pillantását, amire csak a különleges nők képesek. Gyorsan hátraszaladok a volt gyerekszobámba, mely most a dolgozószoba funkcióját vette át már vagy tíz éve, és úgy teszek zárt ajtók mögött, mintha hangosan telefonálnék, mert tudom, hogy Gyöngyi hallgatózni fog!
Mikor végzek, nem csalódom benne: feszült, kéztördelős idegeskedéssel rám mered az ajtóban, és tekintetével valósággal vallat, hogy sikerült-e szabadnapot kérnem:
– Minden rendben van, szívecske?! – kérdezi nyughatatlanul.
– Persze, angyalom! Semmi gáz! – ami félig igaz is, ám a másik felet most inkább nem vallom be (ti. már jó ideje állástalan vagyok, illetve ha van, akkor alkalmi munkákból éldegélek).
– Ez nagyszerű! Akkor végre kettesben lehetünk, és kiönthetem neked a szívemet! – érezni lehet, hogy tonnányi súlyok szakadtak le lelkiismeretéről, és azonnal meg is könnyebbül.
Azonnal odarohan az egyik könyvesszekrényhez, ahol a számos irodalmi klasszikus mellett néhány DVD is található.
– Hú! Micsoda filmgyűjteményed van! Elismerésem! – ragyog az arca, majd egy furcsa ötlettől vezérelve leveszi a polcról Paul Newman Bilincs és mosoly című filmjét, mint az egyik örök kedvencet, és arra kér, hogy nézzünk közösen filmet. Akár egy védelemre szoruló kismacska, kedvesen, kényelmesen összegömbölyödik a kanapén, míg én inkább a fotelt használom, hogy szabad helyet biztosítsak neki. Érzem a kettőnk közötti érzékeny és kissé még ingatag érzelmi spirált, melyet egyetlen klasszikus film jottányit sem oldhat fel, de azért jó eljátszani kicsit a gondolattal. A film így is bőséges kettő óra harminc perces, és ezalatt az idő alatt mintha kreatív, kíváncsi némaságunkkal is folyamatosan szóval tartanánk egymást. Titkon félő, tétova, adakozó, szeretetteljes pillantásokat vetünk a másikra, és érezzük, hogy valami egészen új, eddig nem ismert érzés bontakozik ki, melyet eredeti barátságunk csupán még jobban megerősít.
Amikor a film végén nem lehet tudni, hogy Paul Newmant lelőtték-e, vagy csupán elhajtottak vele szirénázva, mintha mindkettőnkben hiányos űr támadna a végkifejletet illetően. Hogyan tovább? Ezt akár mindkettőnktől ott helyben, kapásból meg lehetne kérdezni.
– Hú! Fantasztikus volt! Eddig nem nagyon láttam! – válaszolja, és olyan jó látni, hogy angyali lényébe visszatért az egészséges, karakán optimistaság.
– Igen! Kár, hogy manapság már nem gyártanak ilyet Hollywoodban! – felelem.
– Figyelj! Ha nem túl nagy kérés… maradhatnék nálad egy-két napig… – szabadkozik, mintha nagy szívességet kérne.
– Persze! Egészen nyugodtan! Hiszen barátok volnánk vagy mifene!
Mindketten megvacsorázunk, és míg én szokásosan a dolgozószobámban alszom, Gyöngyinek megágyazok a nappaliban a tágas, kényelmes kanapén.