KÜLÖNÖS EGYETEMI NAP

Eleinte élveztem, hogy már senki sem kezel úgy, mint az árnyékától folyamatosan megijedő, pisis kisfiúcskát, aki azt sem tudja, hogy hová bújhatna el egy szupertitkos búvóhelyre, hogy megúszhassa a hétköznapok sokszor brutálisan könyörtelen Nyilas Misis hétköznapjait.

Bár sosem voltam az a tipikusan kérkedő, nagyzoló, vagány alkat, aki, ha történik vele valami, azt azonnal széjjelkürtöli mindennek és mindenkinek, mégis valami jóleső, zsongító meghatottságféleséget éreztem, valahányszor csak végigmentem kissé sietve a Rákóczi út és az Astoria kereszteződésén, miközben néhány anyázó vagy épp szándékosan türelmetlenkedő autós a kelleténél kicsit erősebben kezdett káromkodni és dudálni, mikor melyik volt kéznél.

Mikor csak leültem – rendszerint – a hátsó ülésen, hátat fordítva a legtöbb utasnak, az történt, hogy váratlan azonnalisággal leült mellém egy hihetetlenül sugárzó, korombéli bombázó hölgyemény, aki ahelyett, hogy elkezdett volna megismerkedni velem, vagy ne adj’ isten kicsit mesélni magáról, az életéről, azonnal méregdrága táskájába nyúlt a nagyméretű tabletjéért, és máris lázas kíváncsisággal böngészni kezdte a netet. Tehát a további kölcsönös kommunikációnak nem sok értelme volt.

Egyébként is telve volt a lelkem kisebbrendűségi komplexusokkal és egyéb lélektani nyavalyák egész tárházával, így a legtöbb esetben mindig búskomor, elcsigázott vagy épp csak totálisan kikészült arckifejezést vágtam a világban, vagy a legtöbb esetben meredten, bambán bámultam ki a nagy téglalapméretű buszablak üvegén.

Aztán akadtak ún. jobb napjaim is, amikor egy-egy kedves, bájos Pocahontas kedvesen, már-már aggódva érdeklődött, hogy minden rendben van-e velem, és nincs-e szükségem esetleg bármire.

– Kedves, hogy érdeklődsz, tényleg! Nincsen semmi baj! – meglehet, erős túlzásokba estem, mert akkor gyakorta forgatni kényszerülök mindkét szememet, és azok, akik nem ismernek, azt hihetik, hogy épp akkor szabadultam a diliházból.

– Te annyira… érdekes fiú vagy… – jegyezte meg egyszer egy csinoska egyetemista, aki szintén az Astoriánál szállt le, és közvetlenül elbeszélgettünk egymással, ám az elérhetőségek megadása valahogy rendre elmaradt.

– Hát akkor szia… – köszönt sugárzó angyalmosolyával. – Remélem, még összefutunk…

– Az nagyon jó volna… – kiáltottam reménytelen Zsivágóként utána, de aztán hamar rájöttem, hogy ez csupán a kölcsönös mismákolós gesztusok újabb manipulációja lehetett, semmi több.

Nem sokkal később felszállt négy-öt jómadár. Azok a tipikus „szándékosan vagánynak akarok látszani, de minek” típusba sorolható kamasz srácok, akik harsányak, tüntető hangoskodásukkal akarták mindenképp felhívni elsősorban önmagukra a figyelmet. A legtöbb utas vagy szándékosan ügyet sem vetett rájuk, vagy a tespedt, megalázott tunyaság, közönyösség álarca mögé igyekezett elbújdosni, hogy fizikai konfrontációra még véletlenül se kerülhessen sor.

– Hát te meg mit bámulsz, nagyapó?! – kezdték heccelni egy idős aggastyánt, akinek ősz szakállas arcán jócskán meglátszottak az idő vájta barázdák, és úgy tűnt, kissé mérges is, hogy miért pont őt szólították meg, ráadásul ezek a hitvány, semmirekellő fiatalok.

– Komolyan mondom, vicc az egész, hogy milyen embereket látni! – kiáltott fel egy másik suhanc, amint tetőtől talpig részletesen végigmustrálta az öreget.

Az öregnek sem kellett ám több. Váratlan villámgyorsasággal talpra ugrott, úgy, hogy a legtöbb ember el sem hinné, és visszakézből szájon vágta az imént tiszteletlenül, lekezelően beszélő kamaszfiút, aki menten elterült a rázkódó buszpadlón. A többi utas helyeslően hümmögött párat, vagy inkább oda sem nézett. Úgy voltak vele, ha verekedésbe keverednek, inkább ússzák meg ők baj nélkül, semmint az öreg nyugdíjas.

A másik négy kamaszfiú egyből úgy kezdett reszketni, akár a nyárfalevelek a csípős őszi időben, és szemlátomást útmutatást vártak a hanyatt esett vagány fiútól.

– Mi a faszt bámultok rám, ti idióták?! – kérdezte őket ingerülten, szemlátomást teljesen kikelve magából. – Segítsetek, húzzatok fel! – Néhányan megfogadták, majd együttes erővel segítettek neki felállni, miközben azért kapaszkodni kellett, mert a busz nagy svunggal hajtott át a kereszteződéseken.

– Húzzunk innét a büdös picsába! – adta ki a vezényszót a kamasz srác, majd éppen akkor szálltak le mind az öten, mikor a semmiből egy kalauz férfi felvette a karpántos jelzését, és kérte volna tőlük a jegyeket, bérleteket.

Az utasok többsége jól hallhatóan nagyot lélegzett az általános megkönnyebbüléstől. Talán még én is, mert gyerekkoromból bizony-bizony jól emlékezhettem kacifántos és viszontagságos pokolbéli megleckéztetések özönére.

Néhány megállóval később én is inkább úgy döntöttem, hogy leszállok, és megvárom inkább az egyik utcasarkon – persze közel a Múzeum körúthoz – az ötfős egyetemista hölgytársaságot, akikkel bátran mondhatom, a néhány éves pályafutásunk során egészen kellemesen és őszintén összeszoktunk. Végre azt érezhettem a körükben, hogy talán én is érek valamit, és hogy emberből vagyok. Néhány percig így is várni kellett, mire nevetgélve, csacsogva, egymás jóízű, kissé provokatív viccein megérkeztek a hölgyek, és néhányan arcra puszival üdvözöltek, ami kissé szokatlanságszámba ment még így felnőtt koromban is.

– Szóka, csávókám! Na, mi a pálya? – puszilt máris körbe a vagányabb Kati, mert (ti. három Kati is volt meghitt kis kompániánkban).

– Ö… ízé… fantasztikusan csinos vagy… – hebegtem jócskán elpirulva, mert vagány Kati szinte azonnal flörtölő, csábító pillantást vetett rám, mint akinek egyenesen hátsó szándékai vannak.

– A többiek…? – kérdeztem.

– Majd jönnek! A Dózsa György úti koleszban mindig is katasztrófaközeli állapotok uralkodtak, úgyhogy! – teátrálisan széttárta karjait, melyeket kellemesen bronzbarnára sütött a napsugár mellett – attól függően, hogy hideg évszak volt-e – a szoláriumos, mesterséges D-sugár.

– Mondd csak, mackókám! Hogy állsz a szófajtannal? Mert engem már az agyhalál kerülget stikában! – látványosan hozzám dörgölőzött, mintha én legalábbis az éppen aktuális pasija lennék, nem pedig egy átlagos, totális lúzer-ostoba, aki abban a kivételes szerencsében részesül, hogy egy ilyen babonázó istennővel válthat néhány szót. Szívemben mégis másba voltam romantikusan belezúgva.

– Sziasztok, emberek! Régóta vártok itt? – végre feltűnt az egyik századfordulós, felújított, graffitikkel kidekorált háztömb mögött a hölgybanda másik fele, persze széles vigyor kíséretében.

– Mackókával éppen rátok gondoltunk! – mosolyodott el rejtélyesen, grimaszt vágva vagány Kati, és egy pillanatra ténylegesen úgy tűnt nekem, hogy a másik Kata, akibe bele voltam zúgva, ezt mintha tüntetően zokon vette volna. „Csak nem lesz megint féltékeny rám egy félreértés miatt, mint a múltkor is tornaórán?” – ejtett gondolkodóba az eset.

– Szia, édesem! – imádott Katámtól arcra puszit kaptam, mert megbeszéltük, hogy „drágámnak” vagy „édesemnek” fogjuk egymást szólítani, legalábbis nyilvános körökben, így nem olyan feltűnő, mintha csak két elveszetten árválkodó, hajótörött szinglit látna az ember. Katába azért voltam egyébiránt fülig szerelmes, mert minden aprócska, jelentéktelennek tűnő nőies mozdulatában annyi kifinomult, légies, játékos és egyszersmind könnyed elegancia bontakozott ki, amitől a legtöbb precízen figyelő férfi – szó szerint – azonnal bezsongott.

– Csak nem rám vártatok? – kérdezte máris szempillarebegtetős, már-már kissé provokatív, szívdöglesztő romantikával.

– De, drágaságom! És a Ramiék merre vannak? – kérdezett vissza vagány Kati, aki most – feltételezhetően, hogy imádott barátnőmet kellően felbosszantsa – máris játszadozni kezdett kopaszodásnak indult hajcsomóimmal.

– Rájuk attól tartok, még várnunk kell! – Kata, hogy le ne maradjon a flörtölésből, máris tüntetően belém karolt, és látványosan, akár egy édes kiscica, babonázó testével hozzám simult, hogy érezzem fantasztikus teste érzékiségét. Meglehetősen két tűz közé kerültem.

– Akkor mit szólnátok hozzá, ha addig bemennénk a folyosóra, és megskubiznánk az irodalmi füzeteket? Lehet, hogy a kuponkódokért még kedvezményeket is kaphatunk – javasolta, és máris elindult a felújított A betűs épület irányába, míg mi együttesen követtük.

Barátnőm rögtön kiszúrta, hogy számomra meglehetősen érzékeny témának bizonyult a jegyzetkuponok említése, elvégre én költségtérítéses képzésben voltam, magyarán jócskán a pénztárcámba kellett nyúlnom, ha ki akartam fizetni a minden hónap első hétfőjén esedékes tandíjat, méghozzá két szakon!

– Édesem! Kérlek, ne legyél már olyan kis durci mókus! – bújt hozzám szerelmesen, és egyetlen, jelentős percre még én is elhitettem önmagammal, hogy ha egy ilyen földre szállt fantasztikus angyal lehetne életem végéig mellettem, talán önsajnálati pesszimizmusomat, kisebbrendűségi komplexusaimat is végérvényesen elátkozott múltamban hagyhatnám.

– Bocsáss meg, csak tudod… elméláztam valamin… – arról természetesen nem mertem szólni, hogy mikor egyik csoporttársunk tüntetően kidobta az akciós kedvezményeket érő jegyzetkuponjait a szemétbe, én türelmesen megvártam, míg elmentek valami kajálni az iskolai büfébe, és hát – tetszik, nem tetszik – alaposan turkáltam vagy tíz masszív percen át a szemétben, mire a kuponok nyomára bukkantam. Bevallom, szégyelltem is magamat, meg nem is, mert bizonyos méregdrága tankönyveket nekem ugyanúgy meg kellett kötelező érvénnyel vásárolnom, mint bárki másnak, és szüleimnek akkoriban így is lehetett éppen elég gondja és baja.

Mint valami elfuserált hős baktattam a földszint alatti kis pincehelyiségben lévő jegyzetboltba a kedves nagymamakorú idős hölgy kisebb meglepetésére, aki mintha tudta volna, hogy sokszor mennyire sanyargatott tud lenni az egyetemisták élete, és azonnal hozta a kért tankönyveket, és fogadta el a kuponokat. Rajongásig szerettem ezt a kedves hölgyet, mert lehetett vele beszélgetni jóformán bármiről. (Utóbb még a vérvétel kínos incidense elől is az ő boltjában találhattam magamnak óvó búvóhelyet.)

– Ugye minden rendben van, fiatalember? – kérdezett vissza, amikor már így is füzetekkel telezsúfolt táskámba igyekeztem óvatosan begyömöszölni a kért méregdrága köteteket.

– Minden rendben lesz… ne tessék nyugtalankodni… – próbáltam megnyugtatni, ám nem sikerült valami bizalomgerjesztőre a dolog.

Mikor újra felmentem a tágasan berendezett aulába, ami a közös gyülekezőhelyünk volt, a csajos társaság összes tagja összetolt székeken üldögélt, és szemlátomást kacagós jókedvük kerekedett, hiszen az egyik hölgyet, Timit – mint utóbb kiderült – máris eljegyezték, és dicsekedve, ujjongó boldogsággal mutogatta a becses, csillogó kis karikagyűrűt gyűrűsujján, míg mind a három Katát – közöttük imádott szerelmemet is – majd megette szó szerint a sárga irigység, hogy vajon én, mint botcsinálta romantikus lovag, vajon mikor fogok égre hattyúfinom, gyerekes ujjacskáira gyűrűt húzni?

„Hát erre azért még illik várni – gondoltam. Legalábbis addig, míg a diplománkat kézhez nem vehetjük!”

– Olyan jó volna, ha azon a hülye verstanon végre verseket írnánk, vagy klasszika filológiával foglalkoznánk! – vetette fel az ötletet ezúttal egy hippikinézetű, varkocsos frizurát viselő Kriszta.

– Ebben teljesen egyetértek veled! – jelentettem ki, és éreztem, hogy a kis baráti társaságban szinte mindenki így is gondolja, mégsem mernek semmit sem csinálni. Ki tudja, miért nem?

– Szerintem beszéljünk azzal a seggfejjel! Csak nem lehet akkora pöcs! – tapintott a lényegre vagány Kata. Ebben később már egyöntetűen mindenki egyetértett.

Barátnőm lélekerőt, magabiztosságot sugárzó, átható, mélyen érző pillantását kerestem, és olyan jó volt egész lényemmel belekapaszkodni, hiszen szavak nélkül is egyek lehettünk szinte mindenben.

Később aztán – ahogy mondani szokás – diplomaévben fordult a kocka. Barátnőm életébe belépett egy másik férfi, és bárhogy is tiltakoztam, ágáltam ellene, Kata úgy nézett ki, meggondolta magát az érzéseit illetően, hiszen egyik napról a másikra totálisan belezúgott Bálintba, aki menő öltönyben és sportkocsiban feszített tökéletes hasizmos testtel, míg nekem jogsim sem volt. (Igaz, nem is nagyon akartam.)

– Figyelj csak, édesem! Egy percre beszélgessünk! – máris húztam félre, míg a legtöbb hölgy kíváncsian pusmogni kezdett, hogy vajon most mi fog történni kettőnk között.

– Drágám! Ezt talán nem most kéne! Mindenki minket néz! Vérciki az egész!

– Engem az érdekelne, hogy érzel-e bármit is irántam a barátság mellett? – nyílt, komoly kérdés volt; sok időt vett igénybe, mire úgy-ahogy átrágta magát a megfelelő válaszon.

– Mit akarsz, mit mondjak neked?! – kérte ki magának türelmetlen zaklatottsággal.

– Nem szeretem, ha manipulálnak, vagy ha játszadoznak az őszinte érzéseimmel! Miért csináltad?! – annyira szomorú, elveszett, kétségbeesett voltam, hogy kis híján elbőgtem magamat.

– Édesem! – fogta meg szőrös kezeimet. – Te nagyon fontos része vagy az életemnek, és meglásd, ha diplomát kapunk, együtt fogunk röhögni az egészen! – kezdte. – Megismerkedtem valakivel… – halk, kifejező sóhajt hallatott.

– Akkor ez virágnyelven annyit jelent, hogy tűnjek el az életedből, mintha nem is ismertük volna egymást?! – álltam valamivel tökösebben a sarkamra.

– Nézd! Ami kettőnk között történt, az leírhatatlan, fantasztikus volt, mert valódi és őszinte volt… de az emberek változnak… – látszott rajta, hogy római orra bevörösödik, és a sírás határán áll, akárcsak én, de most kivételesen én adtam oda a tiszta zsebkendőt, hogy megpróbáljon megnyugodni.

– Te egy fantasztikus és csupaszív, imádnivaló férfi vagy, és biztos vagyok benne, hogy valahol vár rád az igazi, ezért kell lezárnunk a kettőnk dolgát! – fájdalmasan szakadtak ki enyhén telt ajkai közül a megkeseredett szavak, melyekkel néhány hete még a fülcimpáimat puszilgatta.

– Hát… értem! Akkor sok boldogságot! És bocsáss meg, hogy betolakodtam az életedbe! – már épp készültem sarkon fordulni, amikor ő sem bírta tovább, és kissé kikészülve a tartós érzelmi sokktól utánam szaladt, megfogta izzadós, nagy kezemet, maga felé húzott, és tartós, rázkódó zokogások kíséretében hosszú pillanatig egymást átölelten próbáltuk megvigasztalni a másikat.

Később felhívtam a régi mobilján, de mintha fiatal feleséghangja megváltozott volna, és átadta volna magát egy szürke hétköznapok gondjaitól megkeseredett asszonynak, aki akarta volna a változásokat, meg nem is!