Elveszett Lelkek Vándorlása

Még hallgatni kénytelen
egyre idő-lakatok
néma kattogásait,
homlokának kitaszított,
pattogó zománcát,
így szorong önmaga is
e megroggyant földgolyón.

Céltalanná lett bolyongásában
is tékozló adósa a Létnek;
mély, setét verem a Végzet,
ha odáig szükséges jutni,
hogy a végső megváltó
nyugalmat meglelje.

Apró kavicsok közt
még fel lehetne fedezni
egy-egy eltévedt,
morzsolódó csigaházat,
melyben élmény-kincsek
sűrűsödtek össze,
melyeket a hosszú
évtizedek összegyűjtögettek.

Mintha mindenki csupán
csak azt suttogná halló füleibe:
Vigyázz magadra,
mert a Holnap elérhetetlen,
bárhogy is gebedsz meg!
– Tegnapok Dáriusz-álma –
– félő –, már régóta foszlásnak indult,
a lelki szemek kicsinyes tükreiben
is fel-felriadt
– persze csak –,
néhanapján az önmagát
veszejtő vadon.

Gubbasztó kétkedők
kicsinyeskedő érthetetlensége
már sokszor fertőz,
mintsem használ.
Mert most az év vége felé
már megint úgy áll a helyzet,
hogy szemforgatók parádéznak
kedvükre dáridózva
díszes termekben,
akár még saját magukat
kitüntetve s megünnepelve,
hogy mennyire jól teljesítették
a nemlétező kvótát egész álló
évben, s mennyire jól
sikerült a díszes „lekenyerezés”.

Mintha már mindenki
szánalmasan próbálná
akár még önmagával is
bármikor elhitetni,
hogy nincs, s nem is
lehetséges a Tér-Idő
közötti titkos interferencia;
hiszen az ún. nagy vadász
és testvér már
mindenkit megfigyel.

Sokszor inkább ténylegesen
jobb megoldás kettős játszmák
soraiból végleg kimaradni,
hiszen felesleges,
maradandó szenvedéssel jár.
Jó volna bizton visszatérni
az első érintések
méhébe, ahonnét vétettünk.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.