VÉRCSE-LAKOMÁK, TÖRPE-MORZSÁK

Mindennapok ártó,
galád hulladékán
egy magamban kell,
hogy zuhanjak,
akár egy folyamatosan
zsugorodó, tohonya,
dagadék törpe; mert
titokzatos dzsungellé lett
nem csupán a jóság–gonoszság
kicsinyes, kiszámítható ellentétpárja,
– de megvesztegethetőség
ökle fejbe kólint,
hiszen a nyugalmat ígérő
Mindenség csillaga talán
el sem érhető.

Mint megfeneklett hajó
folyamatosan elárvul benne
a szirmos lélek,
mely még hajdanán
bizakodni kívánt egyre.
Buktató vétekáradat földbe tipor,
ha nem vigyázok.

Koncokért küszködő
ember-vércsék köröttem
dáridózva rikácsolnak,
kedvükre szaggatják
az önzetlen segítő szándékok
titkos kelyhét,
sárkánydühös tömegcsordák
részegeskedve egymással
ölre mennek,
vagy épp dulakodnak.

Kinek mihez van éppen kedve?!

Hajlott hátúvá érik
bennem csendesülten,
megjuhászodva még
az örökké kíváncsiskodni,
játszani kész örök gyermek,
akit nem feledhetek,
s nem is szándékoznék
elengedni immár soha.

Virrasztások asztala
mellett szükséges-e még
morzsolni, akár a malomkövek
a rémálmokkal viselős éjszakát?!
Hallgatom resten
a létet vágó vaskampójú csőröket,
félhomályok szájában
még így is metsző ollók módján
csattogni kényszerültek;
holdtáj-magány lészen kicsinyes,
önző jusson,
hiszen egyszerre voltak ős-konok,
zabolázhatatlan

nyughatatlan vándor,
kit Zsivágói szelek,
Jerikói harsonák tépdestek,
nyúztak, nyüstöltek eleget.
Szivárványhabos ígéreteknek
híve sem lehetek már
teljesen boldog.

Múló perc s öröklét vékony,
nyúlfarknyi egyhatárán
jó volna még a betegeskedő,
aritmiás szívnek tudni s érezni,
mikor utolsó vacsorára készül
majdan a halandóságítélet,
az egy-Valaki még ismerhetett
itt e földtekén!

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.