Felzabált Illúziók Krónikája

Az ablaknyi, mini világban
mintha csupán csak
foltokban látszódna
a Ninive-szagú város.
Mintha már mindenki
szervesülten felismerhető volna;
arcok repedéseiben
titkos jeleket vésett
az apokrif sóhajtás,
mintha csak egyetlen
nagy tócsába folyt volna
össze kezdet s vég egésze.

A valóság mostan régen
felzabálta az illúziók,
széptevő látszatok egész kirakatát,
miközben kicsinyes,
hányaveti exhibicionizmusok
epicentrumában mindig
másodhegedűssé lesz,
aki szervesülten
ki akar maradni a dolgokból.

Mert immár mintha
egyre mélyebb spirálköröket
vágna magának
a félhető öröklét,
az ember is szabadított
rab lehet csupán csak
hétköznapok morzsányi
szemétkupacain,
s esőszavú angyal sem karolja
át védőszárnyaival
a hajótörött lelkeket;
szavakkal porlaszt el a Hóhéridő,
mert eljött a számadás ideje.

Évtizedek számító vákuumába
belepréseli megalkudott áldozatait
még a menekvés is,
hiszen – sok esetben –
aligha lehetséges bárhova
is bújni vagy menekülni.

Kegyetlen lecke ez,
néma játék, lídérces
látomások kínozzák
észrevétlen az élők
még megkuporgatott,
önző perceit; renyhe emlékek,
gyermekkori szelídített
varázslatok virrasztanak
további zsákmányokra várakozva.

Apró darabokra hullik
a jellem, az emberi humánum is,
akárcsak ingatag
építőkockákból emelt torony.
Jobb lenne sokszor inkább
széllel szembe vizelni,
hátha nem ér olyan
váratlanul a hideg zuhany.

Kisded korokból visszamaradt
pörlekedő hangunkat
szándékosan inkább elfolytjuk;
ne kelljen már azzal
szembesülni, hogy nem csaptuk meg
a nyugdíjbiztosítás mellett
az éhbérszagú életjáradékot.
Számlánkon még így is
egyre kevesebb a guba,
mire csurran-cseppen
imitt-amott bármi is.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.