SZÁMŰZÖTT ARCOK SZÁMÍTÁSA

Jó volna megérteni
s megmérni a még
hátralévő nincs-Időt,
eljutni bárhogyan
ismeretlen belső lélektani
érzések peremvidékeire,
ahol tán még kristálytisztán
meghallható a tudatos csönd
a némaság szólítása;
valahol valamikor
a száműzött arcok is
egyszer majd összeérnek
s megvigasztalódnak.

Kóbor-lelkek csak
szétvetik előre
bebiztosított mértani
rendjeit a Létnek is,
melyből hajdan vétettek.
Rég tudható,
hogy befejezetlen dolgok
szemétdombján kellene
túlélni a még soron kívüli
dolgaink masszív
s egykedvű elviselhetetlenségét is,
de kényszerzubbonyt
szabott ember-szájakra
a cinkos megalkuvás
s egy-egy újabb kecsegtető
alkudozás hamis ígérete.

Odakint már korántsem
csupán csak őszinte
állati riadtsággal
szeretik egymást az emberek
– de mintha szándékos
kedvvel kényszerűségből
lekésnék önmaguk
fikarcnyi utolsó lehetőségét
is arra, hogy bármit is jobbá,
s nemesebbé tegyenek.

Lefoszlik az emberről
az összezsúfolt hétköznapok
szennyese, s mi még hátravan;
összegyűrhetőkké válnak
homlok mögötti agymosott
gondolatrendszerek is.

Az egyhangúságok
emlékműveit dédelgetik
maguk közt egyre többen,
mert színvak Sorsok törött,
rozsdás rúgóival szárnyszegetten
aligha akad egy-Valaki,
ki az ember mellé állna,
mondván:
„Segítek rajtad,
hisz egy húsból születtünk!"

– Mintha minden felesleges
mozdulat egyben
szikla-teher is lenne,
amivel nehéz elszámolni,
ha megkérdezik:
hogy s mint vagy?!
Csak a tartós egyedüllét
végső kezdetét volna
szabad megismerni alkuktól,
szerződésektől mentesen.

Gyermekkorok őszinte
toporzékolhatnék sírásait
rendre kiráncigálják
a már meglévő férfikor
húgyfoltos pelenkáin.
A tudatos zárkózottság
tartós inger-küszöbe
egyszer majd csak utat
mutat bizonytalanságunk felé is.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.