Fagyott tölgyes

Isten angyalai lapáttal hintik,
terítik a csendet paplanként
a havas tél esti tájra,
mely konokul meglapul.

A nagy öreg tölgy is kabátját gombolja,
szürke ág torzsa kandikál,
varjúcsapat sál alól sercen,
nem libben a mókus tappancs sem.

Fekete levelek vacognak az estben,
köré terülve avarként.
Sűrű törzsek közt küszködik,
szűrik a maradék fényt.

Tágas odúban szuszogva apró lelkek,
összebújva ölelkeznek,
álnok, cudar az idő,
a melegség rég nem látott vándor.

Dacos, büszke fák is vénülnek,
nincs számukra jó tanács,
dideregve zokogják.
Mindenünk eladnánk, morzsolódunk,
a maradékunk forgács.

Szél taszítja, omlik le tőrként
szürke jégcsap némely ágról.
Kemény sárban feszeng,
terül a roppanó jég tükör.

Apró patakon csillan a hold,
csak füstje száll, messze a falu.
Parázstól susogó kandallók mellett
vizslák harapják a puha, lágy meleget.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.